MEGSZÜLETTEM

Vidám életem úgy kezdődött, hogy megszülettem, 1919. május 13 – án.
Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert édesanyám mondta, hiszen mindketten ott voltunk. Már akkor is nagyon türelmetlen voltam, meg se vártam a bábát. Édesanyám érezte, hogy nagyon készülök, szólt nagyanyámnak, aki aztán riasztotta nagyapót, siettek is a bábával, ahogy csak tudtak, mégis mire kapunkhoz értek, én már ordítottam, mint egy sakál. Ezt nem én mondtam, hanem az öreg Örzse, a bába:
- Hallja Fehérvári bácsi ez a gyerek úgy ordít, mint egy sakál, ennek aztán van tüdeje, nem tudja ez, hogy a bábát illik megvárni.
Vicces, de jó szülésznő volt Örzse, azért mondott ilyeneket. Meg azt is mondta, miután elvégezte rajtam orvosi teendőit:
- Nem beteg ez Panni néném, egészséges, csak nagyon éhes!
Nagyanyám ugyanis félt, hogy valami bajom van, azért bömbölök.
Én bizony sírtam, ami alatt tisztába tettek, sírtam, amikor pólyába burkoltak, elhallgattam viszont azonnal, mikor édesanyám a mellére tett. Ekkor újból megszólalt Örzse:
- Na, ugye, hogy éhes volt, nagyon sietett megszületni, persze hogy megéhezett.
Soha nem békélt meg velem, mert nem vártam meg.
Én azt viszont rögtön megtanultam, hogy ha éhes vagyok, akkor bömbölni kell, mert akkor tisztába tesznek, megszoptat édesanyám, és alhatok tovább a bölcsömben. Igen, de ez sem mehet soká, mert egyszercsak kinő a gyerek a bölcsőből. Eleinte még csak seggen közlekedik. Én is megkapaszkodtam az asztal, a szék, az ágy lábában, fel is álltam egyszer egyszer, de seggre is estem rögtön. Na, egyszer aztán sikerült a felállás, sőt egy két lépést is tettem. Hű de örült az egész család, sőt a közvetlen szomszédok, s a szembe szomszédok is. Megtudta a nagy eseményt az újságos postás is, így aztán az egész falu tudomást szerzett.
- Megindult a Fehérvári Bözsi fia, a Pistike!
Édesanyám Pistának, édesapám fiamnak, nagymama Pistikámnak, nagypapám pistiunokámnak szólított. Másként nem is szólíthattak, mert Pista volt a nevem.  Furcsának hangzott volna, ha azt mondják, hogy vagy Takács István?
Ez a csoda sem tartott sokáig. Mert faluban zajlik tovább az élet. Nagyapám befogta a Fecskét, Madarat. Ez a két ló volt a kedvence. A többi lovát is szerette, de a Fecske meg a Madár jobban megértette, mit is akar, mit is vár tőlük a gazda. Egyszer aztán úgy látta nagyapó, hogy be kell mutatni engem a kedvenceknek. Karjára vett és mentünk a lovakhoz.
 - Látjátok, itt a kis gazdátok.  Mintha megértette volna mindkét ló, megszagolták a kezemet. Amikor megsimogattam az orrukat éreztem, hogy itt barátság született.
Jajj jaj, majdnem elfelejtettem, egy érdekes mozzanatot életem elején.
Azt hogy megszülettem rendben van, arra is rájöttem, hogy bömbölnöm kell, akkor tisztába tesznek, és jöhet a kaja, majd újból alhatok, de az újszülöttet  meg kell keresztelni!

A  KERESZTELŐ
Még születésem előtt kezdődött a probléma. Ha édesanyám testvérét hívják keresztapának megsértődik a Takács család, ha viszont közülük hívnak meg valakit, megsértődik a többi testvér. Ezen tűnődtek nap nap után. Egyszer aztán édesanyámnak lett egy javaslata. Tudta, hogy a Pálinkásék is május közepére várják a csecsemőt, felvetette, mi lenne, ha a Gyuri apám a Pálinkásék gyerekét, a Pálinkás Pista engem tartana keresztvíz alá. Na, ennek a Pálinkásék is örültek. Mert náluk is ez volt a probléma.
El is mentek a plébániára bejelenteni, hogy mikor szeretnék, ha megkeresztelnének minket.
Amikor eljött a nap, elindult a két apa.
Egyik ide, másik oda. A gyerekért.
Pont az utcakereszteződésnél találkoztak, elnevették magukat.
- Na, komám jól összejöttünk.
- Jól bizony komám
A háznál nem teketóriáztak sokáig. Mindkettő felhörpintett egy kis pálinkát, ami már a paszitához volt készítve (paszita: keresztelő utáni finomságok). hóna alá vágott egy csomó pólyát, gondolta, csak benne van a gyerek. Elindultak a templomba.
A kereszteződésnél újból találkoztak.
Mondta az egyik (már nem emlékszem melyik)
- Na, komám jól egyeztettük az óránkat.
- Jól komám – mondta a másik
Mindkettőnek jó kedve lett a kupica pálinkáktól.
Tehát megérkeztünk a templomba, ahol a plébános úr már várt bennünket.
Azért szerettem az öreget, mert ő nevezett először a hivatalos nevemen
- István, én megkeresztellek, az atya, fiú és a szentlélek nevében.
Most várt egy kicsit, míg a keresztapám azt nem mondja: Ámen
- Ez megtörtént komám - mondta édesapám
- Meg bizony komám - mondta keresztapám
Úgy vettem észre mindkettőnek tetszett, hogy komák lettek. Azért emlegették a komaságot. Ez mind rendben is lett volna. Ha nem a kocsma előtt mentek volna el.
De bizony ott volt a kocsma.
- Bemenjünk komám?
- Be bizony komám
Be is mentek, le is ültek egyik asztal mellé.
Nehogy összekeverjenek bennünket mindketten a térdükre fektették a keresztfiúkat. Mi jól éreztük magunkat, mert egy kocsmában mindig van egy kis zümmögés, amitől jól lehet aludni.
Hanem mi volt otthon?
Mindkét család várta az újszülött keresztényt, aki csak nem jött.
Nagyanyám többször is kiállt a kapu elé, végignézett az utcán, de hiába.
Na, egyszer aztán kendőt terített a vállára, elindult a keresésünkre, akárcsak a Pálinkás nagymama. Ugyanúgy jártak, mint a férfiak, a kereszteződésnél találkoztak.
- Menjünk a plébániára - vetette fel Pálinkás nagymama.
- Dehogy megyünk, - mondta nagyanyám, - benézünk először a kocsmába.
Mindjárt  elmúlt az izgalom, hogy mi lehet az újszülöttekkel. Egy kis mosoly is megjelent a szájuk sarkán. Tehát nincs itt semmi baj, csak megmutatták a kocsmát a srácoknak. Hanem, amikor bementek, mint a két anyafarkas. Minden volt a két koma, csak édes vőm nem.
Ezt a kis történetet akartam elmesélni legifjabb koromról.
A nagyanyám mindig megnevettette a társaságot, amikor téli estéken előjött a keresztelés. Persze már ő is el elnevette magát.
Nagyon szerettem nagyanyót, mert mindig bemehettem a zöldséges kertbe vele.

A ZÖLDSÉGES KERT TITKAI

Mást nem engedett be, úgy gondolta senki nem tudja kigazolni, senki nem tudja kiegyelni, amit kell, csak ő. De én mehettem. Voltam vagy három éves, mégis megnevettettem néha.
- Nagymama ne hajúdozz, mert elfárad a derekad, guggolj le!
- Én leguggolnék Pistikám, csak nem tudok felállni.
- Nem baj nagymama, majd én segítenék.
- Csak az kellene, mindketten seggre esnénk, és pláne nem tudnék felállni.
Este aztán mindenki beszámolt, mi is történt napközben, nagyanyám is, hogy ezután nem kell hajúdoznia, mert a Pistikája majd felsegíti, ha leguggol. Látjátok, milyen jó szíve van az én kis unokámnak.
Volt néhány, oktató jellegű beszélgetésünk is
- Nagymajma mit csinálsz?
- Kikapálom a gazt a sárgarépa sorok közül.
- Ne kapálj, majd én idehozom a nagypapa lovas kaszáját és lekaszálom a gazt.
- Nem lehet Pistikám. Gyere ide megmutatom, miért nem lehet. Látod milyen szépen zöldell a petrezselyem, ha te lekaszálod, akkor újra kihajt, de már nem lesz olyan szép, és főleg vastag a répája, tehát csak a gazt kell kikapálni, hogy megszellőztessük a növények között a földet.
- Igazad van, én csak segíteni akartam.
- Azt tudom Pistikám, akkor is segítesz, ha kihúzod a sárgarépa mellől a gazt.
 Egyik másik alkalommal újból megszólaltam.
- Most mit csinálsz nagymama?
- Egyellem a sárgarépát.
- Azt miért kell?
- Megmutatom. Látod itt ezt a szépen kikelt sárgarépát? Itt van öt, ebből az elsőt és az ötödiket meg kell hagyni, a belső hármat kihúzni azért, hogy ne érjenek össze, és szép egyenes, vastag répák legyenek.
Amikor már nem volt sok dolgunk a veteményesben, akkor édesanyámmal voltam. Övé volt a háztartás és a virágoskert. Na, ott is kaptam egy kis oktatást. Azt mondta édesanyám, nem kell leszakítani a  virágokat, csak gyönyörködni, és szívni a kellemes illatukat.
- Jajj édesanyám milyen szép ez a piros rózsa. Huhu megszúrta a kezemet, vérzik is – gondoltam sírjak vagy ne?
- Látod, Pista a virágok növények védekeznek, nehogy az ilyen szófogadatlanok letépjék a virágaikat. Majd megtanulod, hogy a csalánnak csíp a levele, a gyermekláncfű fehér nedvet bocsát ki, a harmadikat meg nem érdemes vázába tenni, mert elhervad hamar.
Így aztán saját káromon sokat tanultam. Pedig azt mondta a nagyapó más kárán tanul az okos.
De hol voltam én még az okostól.
Azért nőni nőttem, meg is simogatta a fejem az öreg Örzse, amikor arra járt.
- Úgy nő ez a gyerek, mintha húznák, igaz hogy a szülésnél is sietett.
Én nem békéltem meg vele
- Nagymama, ez a vénasszony szült engem?
- Dehogy - nevette el magát - csak elvégezte azt a munkát, amit a doktorok, ha korházban születtél volna.
Most láttam milyen kacagás az, ami szívből jön
Nagyanyám se szomorkodott, sőt mindig jókedvű volt és látszott, hogy örül annak, ami körülötte zajlik. Még akkor is szívből kacagott, amikor megkértem Katica kezét.

ELSŐ MÁTKASÁG

Azért szaladok ennyire előre, mert most jutott eszembe, és nehogy később elfelejtsem.
Szóval a szomszédunkban lakott Zsuzsa néni.  Nagyanyám szerint vén, mint az országút. Mellette lakott Kati, ő özvegyasszony volt, a lánya a Katica, 18 éves, és még nem volt udvarlója. Egyszer átmentünk hozzájuk, nem tudom miért, mert én nem a beszélgetésre figyeltem, hanem a baromfiudvar érdekelt.
Összehasonlítottam a mi baromfiainkkal, megállapítottam, hogy a Gyuri kakasunk szebb. Pedig már nem volt fiatal a Gyuri, nagymama azt mondta, nem vágja le, mert vele öregedett meg. Olyan szép hangja egynek sem volt, olyan pontosan egy sem tudott kukorékolni, pont hajnali ötkor, mint a mi kakasunk. De elfelejtem a legérdekesebbet.
Amikor nagymama megmondta Katicáéknak, amit akart, hazamentünk. Már otthon volt az egész család.  Meséli nagymamám mit beszélt meg a Katival. Közben szó volt, hogy a Katica már 18 éves, és még nincs senkije, már öreglánynak számit.
Én meg rávágtam
- Nem lesz öreglány, mert ha nagy leszek. elveszem feleségül.
Azt az egészséges őszinte kacagást, ami ezt a komoly elhatározásomat követte csak hallani kellett volna
- Jól van Pistikám, - mondta nagyanyám, - át is megyünk rögtön, nehogy valaki megelőzzön. - Mentünk.
- Azért jöttem - mondta - na de te vagy a kérő, mondd csak el!
- Katica, ha nagy leszek, elveszlek feleségül, ne mondják, hogy öreglány vagy.
Na, ott is volt ám nevetés.
Katica felkapott, össze vissza csókolt, persze én se maradtam adós
-  Köszönöm aranyos Pistikám, te olyan jó fiú vagy, ígérem, megvárlak, amíg nagy leszel.
Én aztán komolyan vettem. Na de a többit majd annak idején
Most még csak ott tartottam segítettem mindenkinek, ahogy tudtam. Nagyapának hajtottam a Fecskét meg a Madarat, persze később rájöttem, nem kellett nagyon hajtani, jobban tudták a lovacskák merre van a szőlőhegy, mint én.
Egyszer, amikor a nagymama, a Julis, meg én is elvégeztük a veteményesben a teendőket, nagymama varrogatott a putrikban /Putrinak nevezték Ozorán azt a hosszú nagyszobát, amit az egyenes lefaragott sima partból ástak. Jó meleg volt a putri, és minden volt, ami kellett egy szobának nevezett konyhában. Sporhely, heverő pokróccal letakarva, asztal, székek, edénytartó szekrény / tehát ott varrogatott nagyanyám az ajtóhoz közel, egyszer azt mondja:
-  Gyere Pistikám, fűzd be ezt a cérnát, neked jobb a szemed
Hu de boldog voltam, hogy az én szemem jobb, mint az övé, de hamar rájöttem mégse. Kérdezem
-  Nagymama melyik lyukba fűzzem?
- Add ide, kettőt én is látok, egyikbe csak beletalálok
Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy olyan közel tartottam a tűt meg cérnát az orromhoz, mint a nagyanyám, ezért láttam két lyukat.
 
 KOTLÓS SZTORI

Na, egyszer aztán panaszkodik a nagymama
- Eltűnt a Pepita! - mert így hívta a sok-sok kedvenc tyúkja közül az egyik pepitát. Én persze nem szerettem gondolkodni, csak úgy tűnődtem mi az, hogy eltűnt a pepita. Nem sokára rá is jöttem gondolkodás nélkül is.
Ahogy patkoltam a Pesszer kutyát, ugyanis ő volt harmadik legjobb barátom, lerepül egy tarka tyúk a lícium közül.(a szépen egyenes faragott part tetején sűrű lícium bokrok voltak, hogy a hosszú gyökerek megfogják a partot)
Szaladok be
- Nagymama egy tyúk lerepült az udvarra!
Siet ki, összecsapja a kezét
- Na, megvan a Pepita, nem veszett el, hanem kotlós lett. Én úgy éreztem, megint tanultam valamit, ha eltűnik egy tyúk, az kotlós lesz. Kis hülye voltam. A nagymama megkért, hogy figyeljem, mert ha eszik, iszik a Pepita, visszamegy fészkére
- Miért ott van a fészke, nem a tyúkólban, mint a többinek?
- Azért, mert van olyan tyúk, amelyik félti a tojásait, kapar magának fészket, beletojik és ráül. Ez a kotlás. Most aztán beletette a nagyanyám a bogarat a fülembe, mert naponta lestem a lícium bokrokat, mikor kelnek ki a kiscsibék. Nem kellett sokáig várni, mert hallom kotyog a Pepita, és látom, hogy az apróságok úgy tesznek, mintha repülnének, mozog az apró kis szárnyuk egymás után, pitty potty, csak esnek le a földre. Persze kiabálásomra kisietett, aki csak itthon volt. Megszámoltuk az apróságokat. 19 lett a fészekalja. Amikor a Pepita felnézett és látta, hogy minden aprósága lerepült, összeterelte őket. Azok hallgattak rá, mind odaszaladt hozzá, aztán már bújtak is a felborzolt tollak alá, én meg csak néztem, ez is aláfér, meg az is, míg végül mind eltűnt. Csak néha-néha dugta ki egy egy a fejét, körülnézett, és már bujt is vissza a jó meleg tollak alá. Ezt így szépen leírtam, de megfeledkeztem a GYURIRÓL, azért írom nagybetűkkel, mert megérdemli. Ilyen szép hangú kakas nem volt az egész faluban. Lehet, hogy előbb észrevette, mint én, mert ha jól emlékszem, már jóval előbb ott állt a kerítésen, talán számolta is, és amikor az utolsó csirke lerepült, akkorát kukorékolt, hogy zengett tőle az egész környék.
Felelgettek is a környékbeliek. Jó, tudjuk, nálatok meglettek az utódok!  Most, hogy ezen töprengek, az jut eszembe, hogy ez a zsivány kakas biztos tudta, hol ül a Pepita, mert sokszor nézegetett a domb fele.
Na de nemcsak a Gyuri lett kíváncsi, az egész baromfiudvar az volt. Először is a libák. Nem rázták a kerítést, mint máskor, mikor éhesek voltak, most bámultak Pepitára, hogy gá, gá.
A libák után tyúkok, utána a kacsák, persze ők nem láttak semmit a libáktól. A gácsér szavára, hogy háp, háp, gyertek vissza, mert kiszárad a pocsolyánk, elindultak fürdeni.
Ezt még el kell mondanom,
Falunkban kemény sárga agyagból a talaj. Nagyapám csinált egy kis tavat, amit mindig táplált vízzel, ugyanis a lovak csak tiszta vizet isznak. Ha felrepül véletlenül egy egy tyúk vagy veréb az itatóra, vagy beleiszik az örvös galamb, már megérzik, így aztán nagyapám, vagy néha-néha a Jóska kocsis, mindig kiengedik a hosszú vájóból a vizet a „tóba”, amit aztán a kacsák kilubickolnak, így lesz pocsolya. Volt mindig víz benne, mert mire az agyag elinná, már ott volt újból az itatás. Elkalandoztam, pedig még ott tartok, hogy mindenki örült. Pesszer odajött hozzám, kicsit morgott, mert azt akarta mondani:
- Kisgazdám ezt én már régen vártam, mert fel felnéztem nincs - e ellenség Pepita körül. Nagyapám hagyta abba először a csodálkozást, a bajusza alatt egy kis mosollyal besétált a terményraktárba. Ott meg én csodálkoztam el, amikor megláttam a darálót, egy hatalmas nagy öntöttvas kerékkel. Szóval tett bele nagyapám néhány marék búzát, kukoricát, árpát, neki indította egy nagy lendülettel a kereket, az meg szépen ledarálta a terményt. Én csak bámultam. Amikor látta, hogy nem jutok szóhoz megmagyarázta, hogy nem varázslat az egész, azért van olyan nagy és nehéz kereke a darálónak, mert erő csak akkor kell, amikor megindítják.
Addigra Pepita is elégnek tartotta a dédelgetést, kiugrasztotta az apróságokat tollai alól, elkezdte fötörni a darát, / az sosem jó, ahogy a gazda odaadja azt el kell rendezni / kaparta jobbra-balra, a csirkéik szétfutottak, kottyantott egyet odafutottak. Amikor úgy gondolta eleget ettek odacsalta őket az itatóhoz. Az egy gömbölyű cserépedény volt körbe körbe lyukakkal. Nagyapám azért vett ilyen itatót, nehogy beleálljanak a buta csibék a vízbe, szóval vette a vásárban. Az is volt ám egy kabaré, ahogy Pepita mutogatta, hogyan kell inni, mert arra gondoltam nem szomjas csak mutogatja. Szaladtak ám a kis fürgék, dugták a fejüket a lyukba, ki is kapták azonnal, nem tudták mit is mutogat nekik az anyjuk. Nem buta jószág a kakas, a tyúk, meg a kis apróság, hamar kiprüszkölték orrukból a vizet, és már kortyolták is.

HÉJJAVESZÉLY

Egyszer aztán Gyuri elrikkantotta magát, mert a magasban keringett egy Héjja. A  kiscsirkéket úgy megtanította az anyjuk, hogy futottak, ahogy kis lábuk bírta a puha pihe meleg takaró alá, nem merte ám kidugni egyik sem a kis buksiját, olyan komolyan vették Gyuri jelzését.  Benn volt abban a rikkantásban minden figyelmeztetés a baromfiknak, fenyegetés a Héjjának. gyere csak közelebb, majd megtudod milyen hegyesek a sarkantyúim.
Azért Pesszer is leste, mikor tűnik el a Héjja mikor fogja fel, hogy nálunk nincs semmi esélye. Csak a kacsák azok az oktondi kacsák nem féltek, mert tudták, hogy ott van az úsztató majd eltűnnek a víz alatt. Az már nem tűnt fel nekik, hogy csak pár veder van benne.
Egyszer aztán láttam egy érdekes cirkuszt.  Az egyik kacsa elkiabálta magát hápháp, és kiugrott a pocsolyából a csőrében egy jókora gilisztával, futóra a nagy nagy udvarban össze vissza. Arra viszont nem figyelt, hogy egy tyúk mellette fut el, csak az érdekelte, hogy a többi kacsa ne vegye el tőle. Nem is vették el, mert az ügyes tyúk kikapta. Ezt viszont észre sem vette, csak loholt tovább a lúdtalpas lábaival, csak arra lett figyelmes, hogy nem szaladnak utána társai. Le akarta nyelni a gilisztát, de már csak egy kis pocsolya volt a szájban.  A giliszta ott pihent a tyúk begyében. Figyelmeztetés az oktondi kacsának: a gilisztával nem futkározni, hanem gyorsan lenyelni kell!
Megjegyzem a tyúkok is ilyenek, futnak, amíg egy ügyesebb társuk el nem veszi tőlük a finom falatot.
Azért van a baromfiudvarnak okosabb élőlénye is. Pl. a liba. Kapnak egy finom falatot, nem néz se jobbra, se balra, zutty bekapja. Azt is megtanulták, hogy ha éhesek, oda kell menni a kerítéshez, jól meg kell rázni. Erre persze kijön a nagymama, elkeríti nekik, az ilyen olyan fajtájukat,
          - Már megint éhesek vagytok, még a hajunk szálát is megeszitek! Persze magában örült, hogy szépen nőnek, szólt a nagypapának, ha otthon volt, nem a szőlőben vagy a földeken,
          - Apjunk adj egy kis zöldet ezeknek az éhenkórászoknak!
Nagyapám a vasvillára vett egy csomó zöldet, szépen elosztottak a saroglyában. / faluhelyen saraglyának nevezik azt a szénatartó farácsos etetőt ami a jászol felett van a falra szerelve, a jászolba kapják az abrakot, szemes eleséget, a saroglyába meg a szálas takarmányt, mikor mit, amikor volt zöld fűkaszállék lucernával keverve, akkor azt kapták, éjszakára viszont mindig szénát/
Szóval a nagyapám a villa zöldet elosztotta az udvari saroglyába közben mondogatta
 -  Gyertek csak éhesek, csipegessétek
Persze Gyuri volt az első. Felugrott az etető tetejére, csőrbe vett egy kis lucerna levelet, és hívogatta az alattvalóit. Ők meg szaladtak, mintha nem is a nagyapám szavára szaladtak volna, hanem hát a Gyuri az Gyuri
Na, itt aztán meg lehet látni a rangsort.
Egész elöl ettek a libák
Mások nem is mertek odamenni - minden baromfi félt a libacsőrtől – libák után viszont már nem volt rangsor. A kacsák nem törődtek a tyúkokkal, ahol érték ott csipegették a zöldet, viszont ha egy szép lucerna levelet sikerült lecsípni, nem ették meg rögtön, hanem totyogtak a vízhez, mintha meg akarták volna mosni, csak utána csoszogtak vissza. Én meg odaálltam az itató mellé és elcsodálkoztam azon, a nagyanyám már előre tudta, hogy minden baromfi szereti a zöldet. Gondoltam is, de okos az én nagymamám. Talán én is ilyen okos leszek, mint ő.
Nem volt ám mindig ilyen vidám, nem ám. Egyszer a Pepita elvitte a csirkéit az egyik szalmakazal tövébe, hogy ott kapirgáljanak, látom ám, hogy a Pesszer megfeszített lábakkal figyel az ég felé, de már akkor a Pepita is repül a Pesszer után, aki mintha hegymászó akarna lenni, a szalmakazal oldalán ment a Héjja felé. Elordította magát, mint egy dühös bika, majdnem elkapta szegény madár farkát, az ijedtében nekirepült a kazal oldalának, kimarkolt egy marék szalmát, és vijjogva elmenekült.
Amikor hozzám jött Pesszer, hogy dicsérj meg kisgazdám, még akkor is égnek állt a sörénye.
Este kérdeztem.
- Miért vitt a héjja szalmát ?
- Azért markolt bele a szalmába, mert a ragadozó madaraknak az erős lábuk, a hegyes körmük a zsákmány megszerzésére, megragadására van berendezkedve, ha elejtenek egy zsákmányt, csirkét, galambot, nyulat, ürgét stb., azt görcsösem megragadják, és a lábukban a görcs addig nem oldódik fel, amíg szét nem szedik azt
- Na de a szalma is zsákmány? – kérdeztem
- A szalmát szegény madár ijedtében markolta fel, biztos furcsán nézett rá a tojó, talán ha tudott volna beszélni, meg is szidta volna: Mit csináljak egy marék szalmával, megmondtam, hogy csirkét hozzál, csirkét!
- Persze ezt csak te gondolod, ugye nagyapám?
Igen elképzelem a tojó csodálkozását, szedi szét a szalmát, és persze csirke sehol. A nagy halász, Jani barátom mesélte, hogy a hálójába akadt egyszer egy nagy ponty, és a hátába kapaszkodva egy sas. A zsákmányszerzés görcsöt idéz elő, nem tud szabadulni a zsákmányától még akkor sem, ha fulladozik. A ponty nehéz volt, a sas nem tudta kiemelni, a ponty meg nem tudta lerázni a hátáról, mind kettő elpusztult.
Én ezen nem gondolkodtam tovább, ha a nagypapa ezt mondta, biztos igaz

A VARJÚCSAPDA
Amikor szüleim rendbe hozták Tündérvölgyet, én is oda költöztem velük. Az volt ám a paradicsom! Jobbra amerre a szem ellátott mind a miénk volt.
A tetőn jobbról balról szántóföldek, meg a cérna rét, ház mögött legelő egész a völgy bejáratáig. Én szaladtam erre - arra, élveztem a nagy nagy teret, lestem a varjakat.  A varjú szemfüles madár, hamar észrevették, hogy a tyúkok, libák reggel kapnak kukoricát. Le is szálltak egy kicsit csemegézni. Édesanyámnak  kakasa, elzavarta a varjakat a baromfi udvar egyik végéből, de a pimaszok átrepültek a másik végébe. Édesapám megvetett egy kányacsapdát / így nevezik, amikor felszerelik a csapdát/ Lestem, lestem mi is lesz, ilyen még nem láttam, azért voltam olyan nagyon kíváncsi. Nem kellett sokáig várnom, hiszen felettünk keringtek arra várva, hogy elcsendesedjen az udvar, és felcsipegessék azt a pár szem kukoricát. Rá is fizetett a legelső, egy nagy csattanás, és már csapkolódott is szegény a szárnyaival, dobálta a vascsapdát jobbra balra. A többi varjú le se mert szállni, megijedt a nagy csattanástól, meg a társuk vergődésétől, éktelen hangos károgással tovább repültek.
- Édesanyám édesanyám -  kiáltottam  - fogott a csapda varjút
- Jól van legalább kiengedhetem a baromfiakat.
Na, durr most gondolkodhattam volna, ha szerettem volna, de nem szerettem gondolkodni, így aztán még ma sem tudom, hogy a tyúkokat, kacsákat, szóval az apró állatokat, miért hívják baromfinak, a teheneket miért hívják marhának, miért úgy kérdezik: a barmok az istállóban vannak? Sok sok mindent meg kellett volna kérdeznem, én viszont elfogadtam úgy, ahogy mondták.
Most újból előre léptem néhány évet, mert a faluban is történt olyan, amin gondolkodnom kellett volna

LOVAGLÁS, ÖKRÜLÉS, TEHENELÉS
Amikor már megtanultam, hogyan kell felszerszámozni a lovakat, mondja a nagyapám
- Most unokám meg kell tanulnod lovagolni is, de előbb meg kell cirógatni a Fecske orrát, pofáját, hogy tudja rólad van szó
Azzal felkapott, és már gyí Fecske sétáltunk is az udvaron. Ugyanígy a Madárral is. Simogatás, fel a hátára, séta.
- Ezt azért kell így csinálni, mert ez a két ló tudja egymásról mi is történik körülöttük. Nem mintha irigyek lennének, de jól esik a Madárnak, ha őt is meglovagolod, szinte tudja mind kettő, hogy ez csak játék, azért sétáltak olyan óvatosan.
Igen ám, de miért szomszéd a szomszéd, pláne a szembeni. Meglátta a Keresztes néni, hogy lovagolok, másnap már ő is hívott. Ökröket még úgysem lovagolták.  Úgy is lett.
Jön ám
- Most gyere, mert a Keresztes bácsi mindjárt itat! 
Meg is lett a nagy öröm, már az istállóban feldobott az egyik hátára, így mentünk a vályúhoz. A másik meg ballagott utánunk. Hanem amit láttam azt nem felejtem el soha. Most már tudom, azért mondják arra, aki sokat iszik, ’vedel mint egy ökör’, amikor mindketten belehajoltak a vályúba, szinte láttam amint fogy a víz…
- Keresztes bácsi ezek megisszák az egész vályút
- Bizony Pistám ezeknek jó huzatuk van. Na, vissza az istállóba a másiknak a hátán mész be
- Keresztes bácsi melyiknek van jobbról a helye, másiknak meg balról
- Nem kell kormányozni, megtalálják ezek a helyüket
Így is volt mindegyik a maga jászolához ment, Csá jobbra, Hojsz balra, vagy fordítva. Az ökörnél nem használnak gyeplőt, csak szóval irányítják őket
Ahogy haza ballagtam – nem kellett sokat, csak a kocsiúton kellett átmennem és már itthon is voltam – szerencsémre nagyanyó otthon volt, neki is szegeztem a kérdések tömkelegét
- Nagyapa, ha én lovon ülök lovagolok, ha ökrökön ülök, akkor is lovagolok?  Azt nem lehet mondani, hogy ökrökülük?
- De lehet csak könnyebb, ha azt mondják meglovagoltam az ökröket, ugyanis az ökröket, tehenek nem szokták megökrökülni, megtehenekelni, szóval nem ülnek rájuk.
- Nagypapa és azt miért mondta a Keresztes szomszéd – már én is úgy beszéltem ahogy a felnőttek, így szomszéd meg úgy – hogy az ökröknek jó huzatuk van? Azt hittem csak a dunyhának meg a vánkosnak van huzata
- Tudod unokám, ha nagymama kiszellőztet, kinyit ajtót, ablakot és az ablakba teszel egy két tollpihét azt látod hogy a huzat vagy kifelé, vagy befelé viszi a pihét. Most, ha gyorsan felkapja a tollat, azt mondjuk, jó huzata van, nagy ez a huzat mindent leseper az ablakból, azt is mondják az úgy iszik, mint egy ökör. Az annyi jelent pl. három deci bort egy korttyal lenyel, tehát a torkának is jó huzata van.
Úgy érzem, néha néha mégiscsak kellene gondolkodnom, na mindegy valahogy csak lesz.
Ezt nem tudom miért mondtam, de most jut eszembe, édesanyámnak mondta nagyapám, mikor tönkrementünk - erről majd később
- Ne sírj lányom valahogy csak lesz, úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna

Most újból nagyot ugrottam, itt látszik, hogy nem szeretek gondolkodni. ami eszembe jut azt írom.
Szóval öt éves koromra vőlegény voltam, ezt én halál komolyan vettem.  Eladtunk mindent és Kaposvárra költöztünk, először apám katona barátjához, amíg a házunk felépült, addig.
Ott aztán belecseppentem a társaságba, annyi gyerek volt, hogy ha váltották is egymást, mindig volt körülöttem négy-öt fiú és lány. Én a lányokat úgy néztem csak, mint haver, hisz komoly vőlegény voltam.

A SERTÉSKIRÁLY
Szemben volt egy ház, abban egy állatorvos lakott. Kellett is az állatorvos, mert a János bácsi, akinél laktunk disznókirály volt. Ezt úgy kell érteni, disznókereskedő, legalábbis így hívták őket. Volt ott az udvarban, ólakban, ami sertést csak el lehet képzelni, az anyadisznótól kezdve, amelyik már szoptatott, hasas is, választásitól a süldőig, herélttől a kan disznóig, minden fajta. Leginkább a szopós malacokat szerettem nézni, szopás után olyanok voltak, mint sok kis cica, úgy játszódtak, amikor elfáradtak, egyik jobbra, a másik balra dőlt, és már aludtak is.
Szóval jól éreztem magam a haverokkal, az utcán játszottunk. Az utolsó háztól egész Kaposfüredig szántóföldek voltak. Hej de jókat bújócskáztunk, pláne, amikor a kukorica magasabb lett, mint mi,  a rozs is magasra nőtt,  abban is el lehetett bújni.
Amikor meguntuk a bújócskát szedtünk pipacsot, de nem virágosat, hanem még bimbóst, leültünk egy szederfa alá, és kezdtük kérdezgetni -  sör-e, bor-e, pálinka-e?  - ugyanis az érett bimbónak már piros volt a színe, tehát bor, amelyik még csak sárgás volt, az lett a sör, és amelyik bimbó még nagyon éretlen, az lett a pálinka. Na de, amikor egyikünk észrevette, hogy Füred felől szalad valaki, bottal integetve,  futás haza, ki ki a maga kapuja alá.  Nekem könnyű dolgom volt, mert hamar hazaértem.
Akkora kapuja volt a János bácsinak, hogy  kettő kilincs is volt rajt, persze rézből,  tehette, mert jómódú sertés kereskedő volt. Így szebben hangzik, ki is javítottam, amikor megkérdezte valaki:
- Kisfiam hol lakik a disznókereskedő?
-Azt nem tudom, de a sertéskirály, ő itt lakik. 
- Hu de felvitte az isten a dolgát - mondta egyik másik.
Én soha nem barátkoztam meg a disznókereskedő szóval.

FIATALÚR A CSONTRAKÓNÁL
Telt múlt az idő, a meggy szépen megérett, az utcán állt a fa, a járda és az árok közt.  Egyszer aztán elhatároztam, én is felmegyek,  akkor legalább én is  szedhetem a meggyet a fáról, nem csak azt, amit néha ledobnak.  Szóltam az egyik srácnak, hogy toljon fel, a fentinek meg, hogy húzzon. Úgy is lett. Amikor elértem az alsó ágat elkiabáltam magam.
Most már elengedhettek.
Jó nagy puffanás volt, amikor leestem arra az agyontaposott kemény földre.  Én kis hülye  azt hittem, ha én megfogom egy kézzel az alsó ágat, már fent is vagyok a fán. Tehát leestem. Először nem sírtam, mert estem én már máskor is. Amikor hamar fel akartam állni, nem tudtam lábra állni, Szerencsére édesapám szabadnapos volt, felkapott a hátára, és már mentünk is be a városba, azaz csak a város felé, mert a Füredi utca elején lakott egy vénasszony, nekem mindig a vén banyákkal volt dolgom, először a vén Örzse szülésznő, most meg ez a csontrakó. Azért mégis megkedveltem az öreglányt, mert szépen beszélt velem
- Na mi a baj fiatal úr ?
Huha, gondoltam, itt már nem lesz probléma, ha így szólnak hozzám,
- Leestem a fáról - mondtam - és fáj a lábam 
- Ez azért van fiatalúr, mert te egy magas fára akartál felmászni
 Persze azért beszélgetett velem, hogy ne sírjak, amikor finoman nyomogatta a lábam 
- Fáj? - kérdezte,  de  én a fájdalomnak a felét letagadtam, ha már ilyen szépen beszélnek velem.
- Csak egy kicsit 
- Az jó, akkor már látom, hogy egy nagy ifiúrral van dolgom.  -
Szólt édesapámnak, most jó erősen fogja meg a lábamat, és tartsa szilárdan.
- Te meg fiatalúr szorítsd össze a fogad, és nem akarok könnyeket látni
Én meg arra gondoltam,  ha akarnék is sírni,  inkább lenyelem a könnyeimet, ne mondja hogy … szóval ne mondja, hogy gyáva ez a gyerek. Éreztem én fájdalmat, amikor lehuppantam fáról, így se lehet nagyobb fájdalom.  Amíg ezen töprengtem, akkora fájdalmat éreztem, mint amikor leestem.  Már jött is a dicséret, amely már édesapámnak szólt, hogy ilyen meg olyan bátran viselkedtem. Ha most visszagondolok, ez csak azért volt, hogy jobban kinyíljon öregem erszénye.  Hazafelé eltűnődtem azon, nagyapám megtanított lovagolni, Keresztes bácsi ökrökülni, most meg édesapám, hogy a hátán is lehet lovagolni, tehát ezt a lovagolás szót mindenhova oda lehet tenni.
Nagy volt ám az öröm, amikor hazaértünk, és lepattantam édesapám hátáról, na na felvágni nagyon nem kell, gondoltam, tehát letett édesapám az előre leterített pokrócra. Mindenki kérdezgetett, hogy sírtam e, én meg dicsekedtem, hogy fájt bizony, de nem sírtam, még meg is dicsért a néni.  Magamban elhatároztam, hogy nem haragszom az öreglányra,  azért neveztem  néninek. A János bácsi, a vérbeli kereskedő, meg is jegyezte, persze hogy megdicsért, legalább apád könyékig belenyúl zsebébe. 
Itt megint tanultam valamit, ha a gyereket dicsérik, az apja jobban belenyúl a zsebbe. Nem gondolkodtam ezen, ha így van, akkor így van,  Pedig visszagondolhattam volna arra, amikor megkérdezte nagyapám  Józsit,  a kocsisunkat, hogy kipucolta -e a vályút. 
- Igen, - felelte, - még az ingem is könyékig vizes lett.
Tudta nagyapám, hogy ezt csak azért mondta Józsi, hogy megnyugtassa, hogy ő kimosta a vályút
- Máskor hajtsd fel az inged ujját - felelte.
Térjünk csak vissza Kaposvárra! Tehát az egész népes ház örült, hogy bátor voltam, és nem sírtam, még a szomszéd néni is átlesett a kerítés rései között, de őt nem láttam örülni. Azt mondta öregapám, mikor meglátta
- Na az öreg Julis  viszi a pletykát a szomszédoknak, biztos azt mondogatja a Julis,  akkora feneket kerítenek egy kis esésből,  pedig csak a vén csontrakó helyreállította és kész, nem kell akkora felhajtást csinálni belőle. -   itt újból tanultam valamit.
A János bá egyszer azt mondta a szomszéd néninek, száraz vén öreglány!  Eszembe jutott az én Katicám, neki soha nem mondják majd, száraz, vén  öreglány, ha elveszem és a  feleségem lesz .

PISTA BÁCSI TÖKEI
 Térjünk csak vissza a bokámhoz, azt mondta a csontrakó néni, hogy néhány napig pihentessem, csak utána álljak rá.  Fára meg csak jövőre másszak.  Így aztán pihengettem, kaptam néhány játékot, meg meg látogattak a haverok. Érdekes hogy a lányok jobban sajnáltak, mint a srácok.  Mondtam is a Pista bácsinak egyszer, ő a másik lakó, ő kioktathatott volna, de csak annyit mondott:
-  Ja, Pista, a női szívek,  - most aztán ezen sem gondolkodtam.
A feleségével lakott egyik lakásban, vicces volt ám ő is. Egyszer hoztak az udvarba egy kocsi takarmány tököt, jó nagyok is voltak köztük, egyszer felemelt egy nagyot, hangosan nyögött   
- Hü de nehéz ez a tököm, el se bírom –Én meg a kis hülye, szaladtam haza.
- Édesanyám, a Pista bácsinak akkora töke van, el se bírja!
Lett ám nagy kacagás. Sokáig kérdezgették, amikor borozgattak
- Na, Pista elbírod már a tököd? 
 A borozgatásról jut eszembe, néhány házzal odébb, a város felé, a sarkon volt egy kocsma, ha valakinek eszébe jutott a bor, engem küldtek el, én vittem az üveget, kértem 3 deci bort 2 deci szódát. Kérdi a kocsmáros a pénzt, én meg ráfeleltem
- Írja fel, valaki majd csak kifizeti.
Ez aztán szállóigévé lett, mert amikor következőben beléptem elcsendesült az ívó, mindenki várta a poént, én viszont nem vártam, hogy kérje a pénzt, úgy kértem a 3 deci bort, meg a szódát, írja fel, valaki csak kifizeti. Ezzel aztán teremtettem néhány perc vidámságot.  Pedig nem volt vidámság az udvarban mindig.

ABLAKTÖRÉS ÉS PÉTERSZEG
Történt egyszer, hogy célozgattam ezt azt.  Célba vettem a ruhaszárító kötelet, a kis hülye, így becéztem magam, amikor valami nem sikerült, nem a fal felől céloztam meg, hanem az udvar felől. Mindig jó célzó voltam, de most nem a kötelet, hanem a tulaj ablakát találtam el, ki is rohant ám az öreg János bácsi szörnyű haraggal, úgy felállt az a pár szál haja, mint a héja kergetéskor Pesszer kutyámnak szőre.  Szerencsére édesapám újból szabadnapos volt, beküldött, hogy édesanyám adjon rám ruhát, addig ő megmérte az ablakot, kézen fogott, és már mentünk is a városba.  Egy táblaüveggel meg egy kis gittel tértünk haza, be is üvegezte az ablakot, édesanyám meg odavezetett a falhoz, megmutatta, hogy udvarban nem érdemes célba dobni, mert mindig eltalálok valami, mást, amit nem is célzok.
Édesapám éjszakára ment szolgálatba, mondja édesanyámnak, hogy reggel nem jön haza, elmegy a Schlézingerhez, megrendeli az anyagot az építkezéshez.  Elvitte a kőműves mestert a házhelyre, megmutogatta, hogy egyik lakást utcára, a másikat udvarra szeretné.  A mester elővette füzetét, ceruzáját, összeszámolta, hogy mennyi anyag kell hozzá, csak úgy ugráltak a számok. Most szakszerű leszek, úgy mondom, ahogy hallottam,
 A falakat már szépen húzzák fel, most már megrendelheti, Takács úr a faanyagot is. 
Megörültem, amikor engem is elvitt a Schlezingerhez,  jaj én még ennyi gerendát, lécet, deszkát életemben nem láttam, amennyi abban a nagy udvarban volt. Meg is másztam mindegyik rakást, mert édesapám felküldött, nézzem meg melyiknél kevés a péterszeg.  Én meg csak álltam, és bambán nézhettem, mert fogalmam sem volt arról, mi az a   péterszeg. Na ezt látva keresett egy lécet, jócskán volt rajt péterszeg,  Tehát olyan kupacot kellett keresnem, amelyben sima lécek voltak.
Amikor az utcai lakásunk elkészült beköltöztünk, én meg elkezdtem tanulmányaimnak  végtelen sorát 

ELSŐ MÁTKASÁGOM SZOMORÚ VÉGE
Óvodás lettem. Szerettem óvodába is, iskolába is járni, de azért minden reggel megkérdeztem édesanyám.
- Délelőtt is, délután is?
 Az volt a nagy öröm, amikor azt mondta
- Ma csak délelőtt, mert szombat van, a Juliska néni takarítja  az óvodát.
Még akkor nem tudtam  mi  történt a Katicámmal, mert az építkezés alatt  nem tudtunk elmenni nagyszüleimhez,  így aztán nem törődtem az ovis lányokkal, most ahogy vissza emlékszem, volt egy két lány, aki szívesen játszott velem, én viszont szigorúan tartottam a vőlegénységem.  Édesanyám azt mondta, a karácsonyi szünetben azért haza látogatunk.  Na ott ért engem a villámcsapás.  Persze ezt csak így mondják. Amikor lepakoltunk át akartam menni az én Katicámhoz, de a nagymama elmondta, hogy elköltöztek, Kati kapott egy uradalomban szakácsnői állást, Katica meg szobalány lett.
- Na de nagymama, még el sem búcsúzott.
- Jaj, dehogynem azt üzeni, sok puszit küld, de nem tud megvárni, mert egy gazdatiszt megkérte a kezét, de nagyon, nagyon sajnálja. 
Mit tehet ilyenkor egy szegény hoppon maradt? Egy kicsit szomorkodtam, és pláne nem érdekeltek az ovis lányok.  Telt múlt az idő, a sebek begyógyultak. Érdekes a sebek előbb, utóbb de begyógyulnak. Ebben az utcában is lakott sok gyereklány, játszottunk ezt is, azt is. Én legjobban lyukba labdát szerettem.  Ezt úgy játszódtuk, hogy egy kis gödröt ástunk, abba tettük a labdát, mindenki kapott egy nevet, magyar, német, olasz, török stb. egyik srác lett a kikiáltó jöjjön, az a jöjjön az a török pl.… erre a töröknek ki kellett kapni a lyukból a labdát és valakit el találni vele. Ezt azért említem, mert a Füredi utcában ezt nem játszottuk.  Amikor nem jött össze a galeri, leültem az előszoba küszöbére, hát jött négykézláb a szomszéd kislány. Édesanyám pont etette a tyúkokat, a kislány odabiceg a kukoricához, szedegeti, hogy haza vigye. Akkor még nem volt kerítés. Mondja, édesanyám
- Látod, milyen ügyes, őt kellene elvenned
Én ránéztem
- Édesanyám csak ilyen fekete ne lenne.

Persze egész nyári ruha nélkül csúszott mászott az udvarokban, így aztán szép barnára lesült.  Ez a mondásom újból mosolyt váltott ki a két családból.

fejezetek: 1.2.3.4.5.6.

LETÖLTHETŐ VÁLTOZAT