Lévai Sándor könyv

megjelent Shah Gabriella szerkesztésében, Balogh Géza, Shah Gabriella, Somhegyi Béla, Takács Vera tollából sok képpel,

Süsü, a sárkány
A sok álom és a sok elégedetlenség szülte nagy akarás egy profi bábos alkotó gárdát, egy műhelyt hozott létre, ahol megszülethetett Süsü a sárkány. A műhely profizmusával a háttérben tudtuk leforgatni ezt a sorozatot, ami nemcsak jelentős nemzetközi sikerekkel dicsekedhet, hanem a mai napig újabb nemzedékek nőnek fel az egyfejű meséjén. Magam, mint a Süsü dramaturgja, megtalálója és első harcos akarója nagyon szerencsés voltam, hogy kiváló alkotókat tudtam a munkához megnyerni. Szabó Attila a hetvenes évekre már elismert rendező volt. /Zsebtévé, Futrinka, Csupafül, Fabula, Le a cipővel / Lévaival szoros alkotói barátságban voltak. Kapcsolatukat az jellemezte, hogy ordítoztak, örökre összevesztek, másnap mindketten új tervekkel álltak elő, amin persze összekaptak, aztán átalakították és jó lett. Egyikük sem tűrt semmilyen megalkuvást. Agyon gyötörték a munkatársaikat, akik ennek ellenére rajongtak és ragaszkodtak hozzájuk, mert érezték, később már tudták is, hogy ami a végén elkészül, az jó lesz.

Süsü ebben a felfokozott légkörben készült.
A tervezés már a forgatókönyv készülése közben elkezdődött. Tudni kellett, hogy mit tud megcsinálni a bábfigura, mit nem. Mit képzelsz, ez nem rajzfilm! - hallottam nem egyszer. Én csendben tűrtem az átkokat, vagy érveltem, hogy az adott megvalósíthatatlan valami mennyire jelentős dramaturgiai fontossággal bír. Szerencsére Szabó Attila is, Lévai Sándor is érzékeny volt arra, hogy a történet íve, a karakterábrázolás finomságai ne sérüljenek. Így aztán kitalálták, hogyan legyen, ami lehetetlen.
Süsü esetében pont a főszereplő figurája okozta a legtöbb fejtörést. Először is az arányok kérdése. Ha az ember - bábok kb. 50 cm körül vannak, a karmérethez igazítva, akkor mekkora a böhöm sárkány, hogy elég nagy és mégis mozgatható legyen? Hogyan mozog, ha többen mozgatják? Hogy férnek el egymás mellett? A fő mozgató elbírja -e a figurát? Süsü végleges méretét végül Pehartz Imre határozta meg. Ő volt a testben, ő mozgatta a teljes bábot, hordta a testet, irányította a fejet és az egyik a kezet. A másik kéz, a farok másik két ember dolga volt. /Pehartz Imre az ASTRA bábegyüttes vezető színésze volt/
Már megvolt a váz, a méret, de maga a figura még nem volt az igazi. A döntő lökést furcsa módon egy radír adta. Lévai állított be vele, egy kisfiútól orozta el. Ez a kis figura mozdította el a holtpontról az addig mindennel elégedetlen stábot. Eldöntettek az arányok, a kisgyerek mintájára, egyharmad fej, kétharmad test. A kicsi szárnyak később kerültek a karjára, ettől még bájosabb lett, igyekvő óvodás. A másik nehéz feladatot a sárkány bőre adta. Egy rusztikus frottír szövetet festettek be sárkány zöldre, ez volt a bőre. Nagyon jól mutatott távolról, egész alakban, de egy közeli képen bizony csak egy törölközőnek hatott. Ekkor keletkeztek a „bumbuskák”. A bábvarró lányok / Szabó Emőke és Salgó Rózsa bábkivitelező művészek/ nevezték így ezeket a kis félgömböket. Miközben zajlottak a viták, a széttépések és az ötletáradat, Lévai, csendben készítette a többi szereplő terveit, mert tudta, hogy mindjárt, azonnal! kellenek. Le - lerakott az asztalra egy figurát, csak úgy mellékesen.
Ez mi? Jééé! ez a sárkányfűárus! hát ez zseniális!

/a könyvben nincs, de nagyon idekivánkozik az 1977 -ben írt ajánló sorok a rádióújságból:

Gyerekközösségben
Miközben visszahúzódó ember volt televíziós alkotóként, közösségi emberként sokat dolgozott a gyerekekkel. Azt vallotta, amit akkor sokan a gyerekszerkesztőségben: „a gyereknek ugyanúgy kell műsort csinálni, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban.”
A hetvenes években, a csillebérci úttörőtáborban olyan nyári kurzusokat szerveztek Trencsényi László és Papp György szellemi vezetésével, ahol a mozgalmi formaságok mellőzésével, kreatív alkotó műhelyeket hoztak létre. Csináltunk filmes, színházi, a jövő városát építő, űrkutató részleget egyaránt. Lévai is részt vett ebben a munkában, hogy mennyire komolyan vette azt bizonyítja a fennmaradt levél, amit a táborlakóknak írt. Ebből idézek most:
„ Egyikőtöknek sem kívánom, hogyhogy olyan körülmények között s olyan áron döbbenjen rá magyar mivoltára, mint én gyerekkoromban – a kitoloncolás árán. Egyikőtöknek sem kívánom, hogy úgy érintsen meg titeket a első szerelem, mint engem, s hogy elveszítsétek a szerelmeteket, mert annak más színű a bőre, vagy más rajzolatú a profilja, mint az én hajdanvolt szerelmemnek. De mindegyikőtöknek kívánom, hogy agyatokba. szívetekbe életre szóló kitörölhetetlen élmények véssék bele népetek és más népek szeretetét, kívánom, hogy a szerelem tüze egyikőtöket se hagyja érintetlenül, mert enélkül se dolgozni, se élni nem lehet.
Ott a táborban köztetek, úgy éreztem, hogy életre szóló élményeket szereztetek, olyanokat, amik beépülnek sejtjeitekbe, amik meghatározzák jövőtöket. A komoly nagy játékok, a közösen végzett munka fáradtsága és öröme, a kialakult barátságok, a felnőttek viselkedése – remélem, további életetekben mércét jelentek majd. Akkor is ha magatokat, akkor is, másokat mértek.”
/Lévai Sándor (1981): Lévai Sándor egykori népi kollégista levele a táborban járt úttörőkhöz. In: Trencsényi–Papp (szerk.): Kalandozások múltban és jövőben. Művészeti táborok Csillebércen 1976-1980, ILV Ságvári Endre Könyvszerkesztősége, 155-160. o./

Egykori kollégái döntöttek úgy, hogy az immár 10 éve elhunyt művészre, gyerekbarátra emlékező kötettel hívják fel a figyelmet. A kötetet a szülőföld, a tág értelemben vett Palócföld, Nógrád megye értő szakemberei gondozták és adták ki. Követhetjük az életutat, mely a XX. század megannyi sorsához hasonlóan nem vágyott kalandokkal indult. Balassagyarmati születés, kemencei gyerekkor, majd a háború során és után új és új határokkal körülrajzolt folyómenti falucska, Ipolyság (Sahy szlovákul). Majd a származási korlátoktól való meg-, és felszabadulás élménye, a népi kollégista sors.

Sándor – személyesen ismertem – elkötelezett embernek nevelkedett, s az is maradt. Ez a hit táplálta mindennapos alkotásai közben is. S a XX. századközép merész utópiáinak kései – tán utolsó – képviselőjeként többször nekifutott a világ egésze megjavításának. A szóban forgó kötet, Shah Gabriella gondos munkája tartalmazza – Somhegyi Béla egykori gyerektévérendező tolla nyomán – a Sanyi Manó projektet.

A kudarcot vallott tervnek magam is tanúja voltam. A televízió Mikes Sanyi Manójának átdolgozására készült. Sándor kiszámította, hogy a napról napra újjáépített papirmasé díszleteknél olcsóbb lenne, ha a szabadság-hegyi Anna-rét domboldalán tartós anyagból – gyerekeket befogadó méretben – megépülnének e házacskák. Meseskanzen? Játszótér? Ennél sokkal merészebb volt a terv – mely állandóan magával hordozott mappájában az utolsó szög helyéig rajzolva volt precízen és szépen.

Ugyan a hetvenes éveket a magyar úttörőmozgalom erős, de már reformista, reformista, de még erős korszakaként tartja számon a történetírás, sok kezdeményezés korszakaként (ebből Sándor többen részt is vett), de e tervhez nem tudott se financiális, se politikai támogatást nyújtani. Kudarcot vallottunk.

S alig pár évvel a Sanyi Manó projekt kudarca után újra találkoztunk. Interdiszciplináris diákkörnek nevezte el új kezdeményezését. Erről kevés szó esik a kötetben. Hadd egészítsem ki ezúton.

A nagy lakótelepi építkezések idején azt képzelte, hogy egy egész lakótelepet – szocialista lakótelepet! – fel lehet építeni (nemcsak társasházat) „házilagos kivitelben”. A tanácsi lakásokhoz úgy kell kijelölni, vélte, a majdani lakókat, hogy a majdani suszter, élelmiszerboltos, óvónő, vízvezetékszerelő, házmester, utcaseprő, teherautóvezető, taxis, szociológus, parkőr egy lakóközösség kívánatos arányaiban kerüljön mint reményteli lakótárs egymás közelébe, s végezzék el együtt a kubikmunkát, az alapozást, a betonkeverést – építsék fel együtt (kalákában) saját városrészüket, építkezve ismerjék, szeressék meg egymást, nőjenek együtt saját városukkal. Igen, ez a kommuna modellje a „szocialista piacgazdaság” hajnalán (Liska Tibor fantziadús öteteivel egyidőben – Tibor egyébként szintén népi kollégista volt). Az agytröszt – a majdani „lakóbizottság” a képzelet szerint – havonta ülésezett egy művelődési házban, s lelkesülten tervezett. Épületet, zöldfelületet, játszóteret, bölcsődét, orvosi rendelőt és védőnői hálózatot, kiskereskedelmet, iskolát – engem erre a programra hívott szakértőnek –, a nemzedéke által – s általa még mindig – annyira várt „megszerkesztett szép jövőt”. Éveken át konstruktív beszélgetések zajlottak az Interdiszciplináris diákkörben. Tanulási folyamatnak, mondhatni projektnek remek volt.

De a valóság már rég nem erre kanyarodott. Néhány alapító tovább lépett az alternativitásban, s vagy valamely valóságos ellenzéki mozgalom alapításán jártatta az eszét (azokba a klubokba járt), vagy különös filozófiákban merült el. (Harmadik Part beszédes címen folyóiratot is adtak ki – talán még van néhány példány belőle dohosodó könyvespolcokon. Én őrzöm őket.)