Megvolt a Filmes házban a beszélgetés

(Utólagos bejegyzés. Felkerült jelentős késéssel a Filmesház you tube csatornájára az egész beszélgetés. Később még lesznek részeltek, de aki olvasás helyett inkább meghallgatja hát itt van:

Dunavölgyi Péter nagyon felkészült, én igyekeztem összeszedetten válaszolni, de a vendégek, az idő szorítása… szóval nem sikerült mindent olyan pontosan kifejtenem, ahogy szerettem volna. De most pótolom. Azoknak is, akik nem tudtak eljönni, meg akik ott voltak, de hiányérzetük maradt. Esetleg.

Ez kis videóval kezdtünk, azt gondoltam, hogy egy ilyen beszélgetés nem kezdődhet el csak úgy (tudjátok, mint a viccben: Miért van az elefántnak ormánya? Hát egy ilyen bazi nagy állat nem kezdődhet el csak úgy)

Főcím

Péter azzal kezdte, hogy idézett a honlapomról – „kos vagyok és nem szeretek a múltba nézni..” – örült, hogy ennek ellenére vállalkoztam a visszatekintésre. Be kell vallanom, hogy amikor készültem, és most is, amikor az összefoglalót írom feldúlnak az események. és mennyi minden kimarad. Szerencse, hogy van egy „adásmenet” mert különben …mindenről eszembe jut még valami, aztán egy újabb és mire visszakanyarodnék az eredetihez…

Átugrom azt a részt, amikor Péter a gyerekkoromról a boglári boldog évekről és a karádi óvónőségről kérdezett – bár annak is megvolt az érdekessége, mert szinte egyszerre voltunk egy helyen a múltban Bogláron,  és Karádon is. Ezért jó ez az ország, itt mindenki rokon.  Az én életrajzomat, akit érdekel, az megtalálja a takacsvera.hu oldalain

Akkor a tévés idők:

1.fejezet hetvenes évek

1970. szeptember 1.-én léptem be a Magyar Rádió és Televízió Gyermek és Ifjúsági Főszerkesztőségének állományába, 1 hónapos próbaidőre, ami aztán több meghosszabbítás után valamikor véglegessé vált. Nem emlékszem, hogy a véglegesítést bármi veszélyeztette volna, hiszen már az első hónapban kaptam feladatot, a Melyiket az ötezerből c. pályaválasztási tanácsadó műsor szerkesztését. A főszerkesztőségen belül a gyermekosztályra kerültem, azon belül az aktuális rovathoz.

Volt a Magyar Rádió és Televízió. Ennek része a Televízió, ezen belül a főszerkesztőségek s azok oszlottak még osztályokra, rovatokra. A hetvenes évek elejére már mindenből sok volt.  Emlékszem mindig felmerült, hogy legalább az elnevezést változtassák meg Magyar Televízió és Rádióra, mert a televízió annyival fontosabb, de aztán a lényegibb változást, az önálló intézménnyé válást választották majd 1974 – ben, de hetvenben még közös intézmény volt. Ennek elnöke volt a spanyol forradalmat megjárt, mindig hófehér öltönyben járó TÖMPE ISTVÁN, szép szobája volt a negyedik emeleten, protokoll elnök volt, nem szólt bele a cég dolgaiba. Pécsi Ferenc volt akkor a televíziós elnökhelyettes és az ő nevéhez kötöm én azt a fiatalítási hullámot, aminek eredményeképpen sokan abból az évfolyamból, ahol én is végeztem elárasztottuk a magyar televíziót. (Aczél Endre, Babiczky László, É. Szabó Márta, Elek János, Farkas Kati, Gyenes Károly, Kopper Judit, Osskó Judit, Ráday Mihály, Rózsa György, Sándor István, Szolnoki András, …és kihagytam sokakat )

Dunavölgyi Péter hozzáfűzte, hogy 1968 – 1972 az Új gazdasági mechanizmus kipróbálásának az ideje ez is hozzájárult ahhoz, hogy lehetősége volt az elnökhelyettes Úrnak erre az akciójára.

Lehetne beszélni arról, miért volt jó ez a fiatalítási akció. Bizonyára van hivatalos verzió, ami igaz, de akkor/most úgy látom, hogy:  addigra a 15 éves lett a televízió. A munkatársairól, akik a legkülönfélébb helyekről kerültek a tévébe, lassan kiderült, hogy ki alkalmas. ki nem. Ugyanakkor megérezték a televízió hatalmát, és ezzel sokan vissza is éltek.  A közhangulat és a szellemiség is sok kívánnivalót hagyhatott maga után – voltak vendéglátó egységek és városok ahova tévések nem tehették be a lábukat, az ivászat és egyéb katasztrófák természetesek voltak, a késve induló stábok, a részeg munkatársak, a maguktól eltelt tévések, ezekre emlékszem, amik ellenszenvet keltettek. Ugyanakkor szerencsére voltak, akikkel érdemes volt együtt dolgozni, akiknek a munkáját tisztelte és szerette az ember. De nekik máig emlékszünk a nevére, míg a duhajokat elfelejtettük többnyire. Mindenesetre mindig zavart, amikor vidám katonatörténetek stílusában felidézték a badacsonyi szüret legendáját, ahol semmi nem stimmelt, az egész a felkészületlen trehány munka minta példánya volt. Ráadásul, – ezt már a közönség soraiból egészítették ki, én elfelejtettem – ez volt az első intervíziós közvetítés – talán 20 év is eltelt mire kiveszett a közbeszédből ez a rémes történet. Amolyan kelet európai módra ünnepeltük a rosszat és volt valami kis lenézés a precíz, pontos munka iránt, utálta mindenki azokat a főnököket, akik megkövetelték a rendes munkát.

A másik ok az volt, hogy a 15 év alatt feltöltődött a létszám, és az akkori munkaerő politika értelmében, ha valakiről kiderült, hogy nem tudja ellátni azt a feladatot, amire szerződtették, akkor nem rúgták ki, hanem felvettek mellé valakit, hátha az majd megcsinálja rendesen. Így volt a szerkesztőségben is.

Két mentort kaptam mindjárt az elején

Egyikük Gáspár Pista gyártásvezető, remek figura volt, az ős televíziós, aki mindenkit ismert, mindenkinek a haverja volt, mindent el tudott intézni, a ”ne csináld már Józsikám, kell nekem, ne csessz ki velem…”! Ez volt az eredményességének titka és ez okozta, hogy éppen abban az időben már megroggyant. Egyre jobban kialakultak a szabályok, a rendszerek, bizonyos hivatalos ügymenet alakult gyártási területen, ami sok adminisztrációval járt, és ezt a GÁSPÁR PISTA már nehezen szokta meg, tűrte el. Nekem viszont nagyon jó volt, hogy Ő lett a vezető, mert mindenhol otthon volt, a televízió számtalan telephelyén, elvitt stúdiókba, díszlet építészetre, próbatermekbe, mindenhova, persze a röpke bemutatás nem sokat számított, de mégis. Én is láttam, hogy mennyiféle helyen, milyen sokféle munkát végeznek emberek, ők meg látták, hogy megint jött egy kis szerkesztőcske, majd meglátjuk érdemes -e megjegyezni a nevét.

A másik mentor, nagy szerencse, Bálint Ágnes lett, éppen felvételre indult, amikor az értekezleten kijelölte nekem Pápai Lajos az osztályvezető.  Ági egyszerűen intézte el a bevezetésemet. Átmentünk az Akadémia u 17 –ből a Nagyházba, a Szabadságtérre ahol az épület felét birtokolta akkor még csak a tévé, leültünk a büfében, ő evett valami zöldséget és közben mindenki odajött, szólt hozzá. Látod, itt üldögélj néha, itt mindenkivel találkozhatsz, egyébként meg menj el forgatásokra, vágásra, stúdióba és figyelj, ülj ott és figyelj, ha jól figyelsz, megtanulod, hogy mennek itt a dolgok, elmondani úgysem lehet.  Azzal otthagyott. Nem is beszéltünk erről többet. Én megfogadtam a tanácsát, mindenhova elmentem forgatásokra, felvételekre, vágószobákba. Ültem a háttérben és figyeltem.

Az igazi beavatás persze a saját rovatomban történt. Mint mondtam az aktuális rovatba kerültem.
Volt ugye a Magyar Rádió és Televízió több lépcső után jött a Gyermek és Ifjúsági Főszerkesztőség, az négy felé oszlott: Dramaturgia, gyermekosztály, iskolatelevízió, ifjúsági osztály.  Gyerekosztályon belül is volt aktuális és művészeti rovat.
Ez a nagy széttagolás abban az időben alakult ki. A televíziót úgy rendezték el, mint egy minisztériumot. Ahhoz értettek. Az, hogy televízió még mindig nem volt tiszta dolog a felsőbb vezetésnek, mert még nem láttak ilyent és az volt csak a biztos, hogy ezek mindig kilógnak a sorból. Hát, hogy ne lógjanak ki, rendes keretekbe akarták foglalni az intézményt, ez aztán így is maradt.

Ebben a hierarchiában az aktuális rovat a sor végén állt, nem hivatalosan, hanem a környezet megítélésben. Olyan úttörő rovat. De nem bántam, hogy oda kerültem, köszönhetően Szabó Mártának, akit akkor már kiválasztottak, de ő nem akart az aktuális rovatban dolgozni, megvárta, amíg megüresedett egy hely a művészeti területen – ez Kremsier Edit helye volt, aki szerencsére egy éven belül meggyógyult és visszajött dolgozni, de akkor még úgy nézett ki, hogy nem folytathatja a munkát, illetve a hivatalos idő lejárt, amikor a státuszát be kellett tölteni.

Így az aktuális rovathoz kerültem, úgysem tudtam, hogy mit is akarok én a tévétől, hiszen fel sem merült bennem, még a legvadabb álmaimban sem, hogy a tévéhez közöm lehet. Nem is értettem, mit akarnak, amikor kaptam egy táviratot, hogy menjek be a tévébe egy megbeszélésre. A meghallgatáson Pápai Lajos osztályvezető és Varga László rovatvezető faggatott, emlékszem sokat beszéltünk Jancsó Miklós művészetéről, Könnyű volt, mert akkoriban az volt a divat – trend – hogy az egyetemistának, főként a bölcsésznek minden magyar filmet illett megnézni, úgyhogy nem tudtak megfogni.  Utoljára  jött a döntő kérdés, hogyan kezdene hozzá egy műsor elkészítéséhez? Mondtam, leülnék és gondolkodnék – logikus válasz volt, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kell egy tévé műsort elkezdeni, ez a váratlan mondat volt a döntő, állítólag emiatt vettek fel. Erre Varga Laci egyáltalán nem emlékezett, de sztorinak jól hangzik, ha igaz, ha nem.

Nagyon korszerű rovat volt a mienk. Varga László frissen kinevezett rovatvezető (2 évvel idősebb nálunk)vezetésével, aki brainstormingokat, ötletbörzéket tartott, vidékre utaztunk, ismerkedtünk témákat kerestünk. Rózsa Gyuri és Budai Jancsi volt még a fiatal, a csapatban..

Amire a legjobban emlékszem a követelés: mindig mindent le kellett írni.

Áldom ezért pedig akkor nagyon utáltuk és lázadoztunk keményen, de igaza volt. Mindig azt mondta, hogy nem érdekes, hogy mit gondolsz ki az agyadban, nagyon szépen összeállhat az elképzelés, de ha nem tudod értelmesen leírni egy oldalban, akkor fabatkát sem ér.  És, amiért le kellett írni, hogy a gyártás lássa, hogy mit akarsz, mikor, kivel, hol, mert arra lehet diszponálni, ami csak gondolat a fejedben, arra nem.

Ezt máig elfelejtik, mert egy igazi művész az tudja, emlékszem erre a mondatra, „nekem nem kell forgatókönyv, az egész itt van a seggemben” – már bocsánat – aki ezt mondta annak lehet, hogy ott volt a seggében, de a fejében biztos nem.

Ekkor Varga Laci bekapcsolódott a beszélgetésbe, elmondta, hogy milyen kevés tévés tapasztalattal lett rovatvezető, igazán műsort szeretett csinálni, műszaki végzettsége okán sok érdekes újszerű, ismeretterjesztő műsor fűződik a nevéhez – tudományos fantasztikus témák, sőt a máig ismert Pirx pilóta sorozat is az ő ötletéből született. Ezeket nem ő mondta el, csak én jegyzem meg annak, aki őt nem ismeri. Ő azzal zárta a mondandóját példaként a közös múlt hatására, hogy amikor Rózsa Gyuri 30 év után a magyar elsők producereként munkához látott azonnal behívott a csapatba mindkettőnket.

Még mindig a kezdeteknél maradva – el is ment az idő – elmondtam, hogy volt EGY TANFOLYAM, ahova azonnal beiskoláztak, ahol gyártásról, dramaturgiáról, katódsugárcsövekről tanultunk.  Érdekes, hogy én Forgó Mihály tanár úr előadásaira emlékszem a mai napig, szerelmes volt a katódsugárcsöveibe és ezt a rajongást átadta, nekem legalábbis. Annyi haszna mindenképpen volt, hogy a műszaki érdeklődésem ősbölcsész létem ellenére megszületett és érdekelt az is milyen technikával készül a műsor. Volt szerkesztői körökben akkor egy trend, hogy a szerkesztő az nem ért a technikához, „hjaj, én ezt nem értem, én ezt nem tudom kezelni.” Valószínű olyanok képviselték ezt a vonalat, akiket nem szerettem, így én csakazértis meg akartam tanulni mit hogyan kell?

Pl. épp a napokban jutott eszembe egy vágóról hogy milyen sokat köszönhetek neki tévés kiképzésem területén, ugyanis éppen kisgyereke volt, ezért mindig elkésett, a nyolc órakor kezdődő vágásra fél 11 körül érkezett meg. Ez az üres idő alkalmat adott nekem arra, hogy megtanuljam használni az eszközöket, a vágóprést, tudjak ragasztani, ahhoz hogy ügyes legyél gyakorlásra van szükség és a napi munka rohanásában arra sosincs igazán idő, most meg diszponált időben gyakorolgathattam, kis montázsokat vágtam, megszerettem… szóval így.  Szakmai kiképzésemet nagyban köszönhettem olyan kollégáknak, akik nem szerettek nagyon dolgozni és hagytak engem tombolni, kipróbálhattam mi az, ami megy. Persze biztos sokan úgy emlékeznek rám, hogy ronda erőszakos, agresszív, stréber!

A szerkesztői munkának van egy nagy konfliktusa a rendezővel való viszony

Abban az időben a szerkesztő munka rangját még nem találták meg. Filmgyári példák nyomán a rendező volt a stáb vezetője, de a szerkesztő – centrikus új televíziós műfajoknál viszont a szerkesztőnél kellett lenni az utolsó szónak.  Úgyhogy ez jelentős pozícióharccal járt.

Ma már teljesen megfordult a világ, de erről most nem kell beszélnünk.

10 évet kellett várni az első rendezői munkáig, mondjuk, rendben van, ki kellett járni az iskolát.

A jó rendezővel a legkevesebb harcot kellett vívni, mert ő nem a pozícióval, hanem azzal törődött, hogy jó legyen a műsor, és akkor mindenkinek megvan a maga dolga. Rajnai Andrással volt az első emlékezetes műsor a pályaválasztási tanácsadó sorozatban.  MELYIKET AZ ÖTEZERBŐL – itt az ápolónő szakmát ajánlottuk. A Rajnai – Abonyi páros képes volt órákat elbíbelődni egy gyönyörű kovácsoltvas csigalépcsőn lejövő lányok felvételével. Ez többféle tanulsággal járt.
1. nincs kis műsor és jelentéktelen megjelenés a legegyszerűbbet is igényesen kell megcsinálni, ha már ott a neved

2. a látás – hogy mit lehet belelátni és kihozni valamiből, ha jól nézzük – kis civil bölcsész hol gondolt addig ilyesmire, de a fogékonyság úgy látszik megvolt bennem. Aztán kiderült, hogy ők akkor már egy filmre készültek, ahol különféle egyszerű tárgyakat használtak trükk háttérnek. aki emlékszik Rajnai alkotásaira megszállottságára a tudja, miről beszélek, aki nem emlékszik nézzen utána! (Rajnai András: Sugarakból szőtt világ )

Ezután Dunavölgyi, jó riporterhez méltón nem engedte, hogy eltérve az eredeti adásmenettől kihagyjam a pályaválasztási tanácsadó c. műsor körüli izgalmak történetét. Hát akkor itt is leírom:

A csigalépcsős műsorhoz kapcsolódik egy másik élményem, tanulságom is.

A Melyiket az ötezerből pályaválasztási sorozat Az ápolónő c. adásáról van szó. Lelkesek voltunk, eldobtuk a megszokott formát, nem a minisztérium megszokott és halál unalmas osztályvezetőjét hívtuk be a stúdióba, hogy beszéljen az ápolónő szakma szépségeiről, hanem az ápolónőképző néhány fiatal, nagyon csinos, mosolygós vihogós hallgatóját. Műsorvezetőnek Sárközi Erikát választottuk, aki az akkor évente megrendezésre kerülő Riporter kerestetik valamelyik szériájának volt a résztvevője, talpraesett szép fiatal nő, ez volt az első, már nem vetélkedős élő adása. A lányokat körbeültettük pulpitus és asztal nélkül kis forgós fotelokba. Remek műsor kerekedett, jó hangulat volt, ahogy a széplányok ringatóztak, vihogtak és meséltek. A látens erotikának mindig megvan a maga hatása. Meg is kaptuk a magunkét, hogy komolytalanná tettük a fontos témát. Bizonyára a minisztériumi ember jelentett fel bennünket, megsértődve hogy kihagytuk.  – persze nem tudom, hogy volt igazán -, de az biztos, hogy a siker prémium elvonással járt, nem utoljára.

1972.

Az első valóban saját műsorom a PAPÍRSÁRKÁNY volt. Magazinműsor kisiskolásoknak. Ez volt a megrendelés.

Először a kor divatja szerint filmgyári rendezővel kezdtük, Kézdi Kovács Zsolttal, Varga Laci ajánlására.  Abban az időben vált divattá, hogy a filmgyári rendezők ráérő idejükben a lenézett televízióban kezdtek dolgozni.
–     Volt, aki büszkén, nagy szeretettel és kiválóan,
–     Volt, aki immel – ámmal a pénzért,
–     Volt, aki nagyhangon kikérve magának, hogy ilyen alantas munkát kénytelen végeznie a pénzért,

Zsolt egyébként az első csoportba tartozott lelkesen állt neki. Janikovszky Éva, Bodrogi Gyula az első Cseh Tamás interjú, ahol indián mesét mesélt, hogy kapjon pénzt,  sokan vállaltak szereplést azért, vagy azt mondták, hogy azért, mert így egy kis pénzhez jutottak, ezért eljöttek, alibi volt, mert egyébként mindenki szeretett volna jönni , miközben  nagyon fontos volt a tévében szerepelni, ugyanakkor meg ment a nyafogás, hogy tévé, jujj én oda soha, persze nem is, amíg nem hívták. (mindemellett meg jöttek az ismerősök „barátok” a forgatókönyvükkel, az ötletükkel, az unokahúgukkal. És jött az örökharag… )(megjegyzem, a mai munkatársaknak talán furcsa, de akkor még a riportalanyok is pénzért dolgoztak, hiszen mi kértük fel őket, hogy egy nekünk fontos témában megszólaljanak)

Aztán Kézdi Kovács kapott saját filmet és befejeződött a közös munka és azonnal történt egy szerencsés találkozás az akkor végzett rendezővel, Somhegyi Bélával, akivel hamar egy hullámhosszra kerültünk. Már első alkalommal kiderült, hogy ugyanazokon a dolgokon nevettünk és ez a barátság és a harmonikus közös munka alapja lett. A stáb meghatározó tagja volt LEHO, Lehoczky István, aki remek karikaturistaként és kitűnő animációs érzékkel készített papírkivágásos technikával, de mégis rajzfilmeket, fillérekből. 48 adást készítettünk.

A macska őrs részletének megtekintése után Somhegyi Béla is kijött beszélgetni, felhozott egy példát a dolgozni nem szerető kollégáról, aki ezzel nagyon sokat tett annak érdekében, hogy pl. a trükk asztalból mindent kihozzanak, amit csak lehetett. Ezután arról a küzdelemről beszélt, aminek eredményeképp megszületett egy korszerű, változatos, szórakoztató elemekből összeálló műsor.

Közöttünk soha nem volt veszekedés, igaz a többiekkel, a hivatallal, a szokásokkal nagyon sokat kellett veszekedni, mert a formálódó, alakuló műsorgyártási feltételek nem sok lehetőséget adtak. Tudtuk, hogy a gyerekekre semmilyen dumálás, riport, dokumentum nem hat annyira jól, mint egy vicces jelenet, egy történet, színészekkel, rendesen elmesélve, ezt persze mindenki tudta, de egy rendes gyerekműsor mindig drágább és sokkal több figyelmet hozzáértést kíván meg.

Az 1976 –os Kőszegi Szemlén a gyerekek körében végzett felmérés nagyon jó eredményeket hozott a műsor számára. A műsor a legjobbak közé került a gyerekek értékelése szerint, annak ellenére, hogy a műsor végén levő, legnagyobb sikert arató mini tévé film, ” A skatulyából kihúzott gyerekek” végéről lemaradt a poén, ugyanis már nem fért rá a szalagra, amin körbevitték az iskolákban a véleményezésre szánt műsorokat. (külön mese lehetne a Kőszegi Szemlék, az ottani kutatások, tanulmányok… Meg kell írni a történetét, remélhetőleg a jegyzőkönyvek megvannak a könyvtárban)

Somhegyinek felismerhető, groteszk humora van, amit át tudott vinni a képernyőre, sajnos olyan régi technikákkal készültek ezek a mesejátékok, történetek, hogy sok energia kell a felújításukhoz, valahol biztos ott bújnak az archívum mélyén, talán egyszer menthetők (you tube linkek)Ami szerencsére megvan, az I. stúdióban készült karácsonyi mesejáték, a Psszt! címmel, sok trükkel és kiváló színészekkel.

A PSSSZT!  Egyik részletét néztük meg

Dunavölgyi Péter áttért a következő csomagra: a szintén 1972 -1973 között készült a Vitéz László, az utóbbi miért volt ennyire fontos neked?

ÉS MOST A YOU TUBE RÓL EGY OLYAN ELŐADÁS, AMI NEM A MTV TULAJDONA EZÉRT VALÓSZÍNŰLEG MÉG HOLNAP IS MEGNÉZHETŐ LESZ
VHS kamerával rögzítette Szabó Attila Heni színházának újraépitésekor 1989- ben

A papírsárkányban már feldolgoztuk Kemény Henrik marionett cirkuszának néhány jelenetét ezzel a hagyományőrzésnek nagy szolgálatot tettünk és mivel ez megvan külön forgatott anyagként is így mindenki láthatja. Kemény Henrik volt már akkor is a vásári bábjáték műfajának egyetlen élő, autentikus képviselője egész Európában, ahol a műfajnak régi hagyományai vannak, Angliától Olaszországig megtaláljuk Vitéz László testvéreit. Kemény Henrik a Korngut – Kemény dinasztia tagjaként már 10 évesen, sámlin állva játszott a ligetben, a papa bábszínházában. Kemény Henrik nevét ma szinte mindenki ismeri Magyarországon és ez legfőképpen ennek a sorozatnak köszönhető.

Néhány szót a televízió és a báb kapcsolatáról. A magyar televízió korai szakaszában a báb nagyon fontos műfaj volt, hiszen a hatvanas évek bábjait, Böbe babát, Cicamicát, Mazsolát vagy Hakapeszi Makit máig ismeri mindenki.Az adta meg a lehetőségét annak, hogy ilyen színvonalon készüljenek bábos előadások, hogy az Állami Bábszínházból kivált egy sértődött csapat, kiváló alkotók, élükön Kende Márta rendezővel, s Lévai Sándor tervezővel átigazoltak tévéhez, és sokat és kiválóan dolgoztak, Kende Márta asszisztenseiből bábhoz jól értő rendezők lettek, mint Szabó Attila vagy Kovács Kati.  Ugyanakkor a Bábszínház vörös posztó volt a televízió szemében, pont abban az időben, amikor a világhírű Bartók előadások születtek, amikből egyetlen egyet sem rögzített a magyar televízió azzal az indokkal, hogy úgysem lehet átültetni. Mivel ez volt a közhangulat nem volt könnyű a Kemény Henrik vásári bábjátékait televíziósítani. Pedig amikor megláttam az előadást tudtam, hogy ezt meg kell őrizni. Büszke vagyok, hogy nem adtam fel a küzdelmet és annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, hogy nem lehet, ezt a hatást nem lehet reprodukálni a tévében nem adtam fel. Mindig azt mondtam, nem tudhatod, amíg meg nem próbáltad!

Sikerült meggyőzni Szabó Attilát arról, hogy ezt meg kellene próbálnia és nem hallgatni a klasszikusok véleményére. És sikerült és megvan és pótolhatatlan érték került DVD -re is szerencsére. Szinte évente újra ki kell adni, mert nem csökken iránta a kereslet. És akkor vettük fel 72-ben, amikor Kemény Henik még ereje teljében volt, Még nem Heni bácsiként emlegették.

Az a téveszme is gyakran elhangzott, hogy ha felesszük, akkor majd nem lesz közönsége az előadásnak. Pont a Vitézlászlók bizonyítják ennek az ellenkezőjét, az adások után soha nem látott mennyiségű meghívást kapott a produkció. Ugyanis amíg nem is tudták, hogy van ilyen, hogy tudták volna meghivni? Ez a mára nézve is tanulság.

Manapság nagy reneszánsza van a Kemény Henrik hagyománynak.

Most nyílt kiállítás a vigadó galériában, megjelenik a róla szóló könyv második kötete a Kemény Korngut Alapítvány kiadásában, Láposi Terka szerkesztésében, aki az alapítvány vezetője Debrecenben. Kiváló fiatal keményhenrikek vannak  Fekete Dávid Egerben, Takács Dániel Szombathelyen, és a legsikeresebb, egy fiatal miskolci színésznő, Fabók Mancsi, aki  még Vas Juliskát is megteremtette. Ők igazán átérzik ezt stílust, ahogy az „öregek” Pályi János és Kovács Géza szintén kiváló őrzői a Kemény hagyománynak.

Süsü bejátszás

1973 ban takarítás közben a rádióban hallottam egy rádiójátékot Süsü a sárkány volt a címe Miroslav Nastosijevic írta, Fehér Ferenc fordította és a bugyuta sárkány Bodrogi Gyula hangján szólalt meg.

Ahogy Dunavölgyi Péter hozzáfűzte a darab bemutatója a rádióban 1971. december 30. án volt.

Ezek szerint én egy ismétlést hallgathattam, 2 év múlva.

Vannak pillanatok, amik valami jó csillagállás, vagy bármi okán megmaradnak és fontossá válnak és elindítanak valamit, ami aztán megy maga útján megállíthatatlanul, valahogy így volt a Süsü is. Semmi nem indokolta, hogy ebből az aktuális rovat tagjaként bábjáték, bábfilm készítésére kapjak engedélyt. Átdolgozni meg nem lehetett a dramaturgiára, akiknek a profiljába tartozott. Ők meg nem is akarták volna. Mégis valahogy nem lehetett leállítani, és a már felvázolt sokféle szerkezet osztályok és rovatok azokat vezető főnökök és a főnökök főnökei alkalmassá tették a helyzetet arra, hogy bármi megtörténjen

Így aztán azt hazudtam, hogy ez csak egy kis félórás valami, … a legdrágább produkció lett persze, de a sztori tetszett a főnökségnek, a gyerekosztály vezetője borsot akart éppen törni a dramaturgia orra alá, a főszerkesztő belement. Indult az igazi munka. Megszereztük a megfilmesítés jogát, majd  kerestem írót, sok próbálkozás után már éppen az elkeseredés lett úrrá rajtam, amikor Csukás István, aki addig az aktuális rovat szerkesztőjeként Hétmérföldes kamerát forgatott – úttörőhíradót – , de éppen elege lett, kilépett a televízióból, és így már szabaddá vált, lehetett vele íratni. Nem sokkal korábban jelent meg a Mirr Murr a kandúr c. meseregénye, ami fantasztikus könyv. Akinek lehetősége van rá az ne a tévé sorozat után megírt, változatokat nézze meg, hanem az eredetit, a nagy odvas kémény tövében zajló felismerhető író karakterek által űzött pókerpartival, meg egy halom remek humorú apró részlettel. Szóval a csillagok segítettek, a véletlenek a kezemre játszottak, Csukás belement, elkészült az első változat, és sikerült az ügy mellé állítani Szabó Attilát, akivel jött Lévai Sándor, és  elindult a szekér.

Abban az időben a dramaturg nemcsak a klasszikus feladatait látta el, hanem a stáb összeválogatását s ráhagyták a főnökök.

Szabó Attila, Lévai Sándor – ne feledjük el hogy nekik, kettőjüknek mennyire nagy szerepe volt a Süsüben – , zseniális, de kiállhatatlan maximalista mindkettő.  Mégis sokan a tűzbe mentek értük.  A jó tévés az olyan, hogy sokat morog, meg veszekszik, de igazából azt szereti, ha dolgozhat, ha kihívás elé kerül, ha nehéz feladat van, és legjobban szereti, ha része lehet a megoldásban.

Az újságokban általában csak Csukást és Bergendyt említik Süsü kapcsán, legfeljebb Bodrogit, ők a híresek, mindhármuknak elengedhetetlen érdemeik vannak, de ezt a két, sajnos fiatalon meghalt alkotó embert mindig meg kell említeni, mert nélkülük a Süsü nem egy korszak, hanem csak egy bábjáték a többi között.

Szabó Attila és  Lévai Sándor kialakítottak egy olyan paraván rendszert, amiben a kamera kényelmesen mozoghatott, a bábok körbefényképezhetők voltak, úgy világítottak mintha élő film készülne, az állandó kamera mozgás is megmozgatta a figurákat, és így az egyszerű kesztyűsbábok még élőbbé váltak. Ma már ezt a bábjáték típust szinte nem gyakorolják a színházban sem. Nagy tudású, kiváló mozgatók kellenek hozzá. Akkor voltak ilyenek és az ő tehetségükre tett rá több lapáttal a filmes felvételi módszer.

Kialakult egy filmes báb műfaj elindult a virágkor

Egy nevet még meg kell jegyezni a Süsü kapcsán. Sáfár Judit az NKO munkatársa volt és az ő munkája modern marketing szabályai szerint árulta reklámozta így tudták megvenni 26 országban egyébként elindult egy komoly koprodukciós tárgyalás a svédekkel, de a magyar jellemző lusta és hozzánemértő partnerek miatt aztán nem lett belőle semmi, végül megszületet a +8 rész, mint folytatás

Dramaturgnak lenni azért jó, mert az ember elindíthatja a saját ötletét a megvalósulás felé, a kedve szerint formáltatja a forgatókönyvet, jó munkatársakat keres a munkához, s mikor már teljesen beleszeretett az anyagba, akkor elkezdődik a megvalósítás s neki már tovább nincs semmi dolga.

ahhoz szoktam hasonlítani, mintha találkoznál valakivel, akit megismersz beleszeretsz, aztán a randevúra már valaki mást küldesz el. aki az aktust lebonyolítja, jól nem jól, de mindenesetre már külső szemlélőként látja az ember és örül, hogy milyen jó… szóval

szóval a hetvenes évek második fele  már a rendezői státuszért való közdelem jegyében telt el.

Két lehetőség volt a szerkesztői munkából való kiugrásra az egyik a riporter műsorvezető ezt a Rózsa Gyuri és a Szabó Márta erőszakosabb gyorsabb lendület miatt nem sikerült mindig lemaradtam talán nem is akartam elég

A rendezőségről bizony nagyobb elszánással rágtam a Pápai elvtárs fülét onnan nem lehetett lemaradni

erről a 60 év 60 kép c. blogban mindent leírtam pontosan, ami még ma is fontosnak látszik:

2. fejezet nyolcvanas évek

A nyolcvanas évek a  hetvenes végén kezdődtek:
http://www.takacsvera.hu/60/1978.php

Készen kell állni: Így kaptam rendezői jogosítványt:
http://www.takacsvera.hu/60/1979.php

Siker itt és ott, avagy az AHOLTUDSEGÍT
http://www.takacsvera.hu/60/1980.php

Az első egészórás játékfilm: A világ legrosszabb gyereke
http://www.takacsvera.hu/60/1986.php

kölyökidő

1997 a nagy váltás

és a zárómondat a filmesházi műsorból