TAKÁCS VERA

ÖNÉLET - MUNKA - KÉPEK - KAMRA - BLOG -napló - KAPCSOLAT


TÉVÉS LEGENDÁRIUM

BODNÁR PISTI rendező
történetei

Bodnár Pisti Juhász Előddel

1. zenebutik
2. Az operencián innen
3. Közép Amerika
4. Máriapócs

 

Zenebutikról, utazásokról, általában…
Közép-Amerika

A Zenebutikot, akkor találtuk ki Előddel, amikor még nagyon ritka volt a TV-ben a reklám. Komolyzenei hanglemezeket kellett népszerűsítenünk, és azt találtuk ki, hogy Előd mint egyfajta „komolyzenei disc-jockey” bele-bele hallgat az új kínálatba és ezzel „étvágyat csinál” a vásárlóknak.
Nagy sikerünk volt ezzel az ötlettel, és úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy olyan magazinműsort, amiben látszólag válogatás nélkül mutatunk be zenei csemegéket. Egy idő után néhány utazási iroda is fantáziát látott a dologban, és kibővítettük a Zenebutikot Zenehíddal. És elkezdődtek a fantasztikus utazások! Én még a Főiskolán tanultam fotografálni, és arról vagyok híres a szakmában, hogy magam is szoktam vágni az anyagaimat. Ideális egyszemélyes stáb lettem ezeken az utazásokon, mert természetesen már akkor sem volt elég pénz az ilyen kalandokra.
Nagyon sok csodálatos utazáson vettem részt…
Először a Közép-amerikai útról szeretnék mesélni.
Az volt a terv, hogy bebarangoljuk a négy közép-amerikai országot: Guatemala, Honduras, Costa-Rica, Panama.
Először is át kellett esnünk különböző oltásokon, mert nagy volt a veszély, hogy olyan fertőzést szedünk össze, aminek csodájára járhatnak az orvosok.

Az első állomás Guatemala volt.
Hosszú és fárasztó repülőút után érkeztünk meg a déli órákban egy „mezőre” ez volt Guatemala City. Sokáig gurultunk a kanyargós, girbe-gurba kifutópályán, mire végre egy hangárhoz érkeztünk, ami olyan volt, mint egy vidéki vasútállomás..
Egy kis bódéban volt az útlevél ellenőrzés. Ezután mikrobusz várt minket, majd hosszú utazás után hangulatos kisvárosban kötöttünk ki: Chichicastelnango.

         Nagyon tetszetős kis udvarház előtt álltunk meg. Ez lesz a szállásunk - mondták vendéglátóink. Düledező kapu, amit nem lehetett bezárni. A szobák kicsik voltak de tiszták, szép régi parasztbútorok tették otthonossá. De az ajtókat és az ablakokat itt sem lehetett bezárni..
Az udvarban hihetetlenül szép buja virágok, közöttük néhány fa. Azokon laktak a nagyméretű, pompás, színes tollú papagájok, akiknek az volt a dolguk, hogy őrizzék a házat. (Arról tudtam, hogy Japánban ugyanezt a szerepet a tücskök hivatottak ellátni de házőrző papagájról még nem hallottam eddig…) Ki is próbáltam: hirtelen benyitottam a kapun és lám:  hangos rikácsolással jelzett az „ügyeletes” papagáj!
Azért én éjjel mégis nyugtalanul aludtam, hiszen nálam volt a nagyértékű kamera, meg a hozzátartozó összes többi (kazetták, töltő, kábelek, mikrofon, stb.) Mi általában így utaztunk, én voltam a mindenes: operatőr, hangmérnök, technikus…
„A szerencse nálunk belső munkatárs” – ezt szoktam mondani, és így is lett! A reggelinél hallottuk, hogy holnap lesz az indián vásár. Már kezdték is a sátrakat építeni. Tobzódtam a forgatni-valókban! Teljes családok sürögtek-forogtak a sátrak körül, bambusz-karókból és nagyon ügyes „célszerszámmal”, egy villásvégű bottal hurkolták át a kapcsolódó pontokon a kötelet. Nagyszerű élmény volt látni és fényképezni a hatalmas batyukkal a hátukon jövő-menő árusokat. Az volt a tapasztalatom, hogy az egyetlen szállítóeszköz az ember. Színes szőttesek, faragott indiánfejek, és gyerek, gyerek mindenhol!
Közeledett a Húsvét. Csodálatos élmény volt a főtéren álló hatalmas katolikus templomba belesni: ott kuporogtak az indiánok a templom közepén, és halkan énekeltek, illatos füstölőket égettek a katolikus hívőkkel közösen! Hihetetlen! Sajnos nem vették volna jó néven, ha ott forgatni kezdtem volna… Pedig nagyon különleges felvételek lehettek volna!
Másnap tovább indultunk. Irány Honduras!  A „Trans American  Highway” nálunk még egy harmadrendű útnak sem felelne meg! Ez szeli át észak-dél irányban a dél-amerikai kontinenst.
Guatemala és Honduras határán kis gondunk támadt a magyar útlevéllel. A határőrök nem tudták, hogy hol lehet ez a bizonyos Hungary. Szerencsénkre (!) volt a bódéban egy I. Világháború korabeli Európa térkép, és azon meg tudtuk mutatni, hogy merre található a mi hazánk. Megjegyzem, hogy azon a térképen még tengerünk is volt. Elismerő hümmögéssel nyugtázták, hogy mégiscsak van ilyen ország…
Elképesztő piszok volt mindenütt. Olyan volt, mintha valaki módszeresen az út mindkét oldalát nylon zacskókkal, meg egyéb szeméttel hintette volna be. Félnapi autózás után megérkeztünk Copan-ba, az ősi maya városba. Felfoghatatlan volt számomra, hogy hová tűntek a mindennapi élet nyomai. Mivel sehol sem lehetett látni lakóház maradványokat, csak kultikus jellegű építmények voltak. Ez különösen érdekes volt Tikal-ban ahol szintén sok épületmaradványt láttunk, és számomra rejtély volt, hogy ezek az épületek mi célt szolgálhattak. Megdöbbentő élmény volt azonban látni, ahogy az őserdő visszafoglalja ősi territóriumát az emberektől: hibátlanul kifaragott kövek közt a buja fák és bokrok visszakapaszkodtak, szétfeszegetve az építményeket! Természetesen megmásztam minden romot, amit csak találtunk az őserdő közepén, és itt láttam életemben először a fákon szabadon ugráló majmokat!
Ez a csodálatos vidék valódi kincsesbánya a régészeknek. Találkoztunk is egy helyi régésszel, aki elmondta, hogy zenei kutatásokat végez abból a korból, amiből nem maradtak ránk még feljegyzések sem. Csupán a szobrok némely töredékéből lehet következtetni a nádsíp-szerű fúvós, meg a xilofon-szerű ütős hangszerekre.

A következő állomás Costa Rica volt.
A fővárosban San Joséban nagyon kedves dolog történt velem. Régóta szenvedélyesen gyűjtöm a külföldi rendszám- táblákat, és itt találtam gyűjteményem legbecsesebb darabját! Éppen forgattam a fővárosban egy esküvői menetet, amikor épp az orrom előtt esett le az egyik autó rendszámtáblája! Természetesen úgy tettem, mintha vissza akarnám adni, de észrevettem, hogy senkinek nem kellett. Így nem tűnt föl a csíny.
Itt szeretnék szót ejteni a közép-amerikai buszokról! A hazai graffitisek megirigyelhetnék azokat a fantáziadús és színes rajzokat, amelyekkel minden(!) busz fel volt díszítve. Pálmafák, Krisztusfej, dús keblű nők, minden, amit szem-száj kíván!  Viszont nem lehet kilátni a vezetőülésből… Közelebb mentem és figyelmesen megnéztem, hogy mi a trükk: egy féligáteresztő tükörfóliára van ráfestve az első szélvédőn a kép. Így hát a vezetőnek nagyon ügyesnek kell lennie, ha ki akar látni a rajzok között…
A következő ország Panama volt!
Gyerekkoromban sokat olvastam erről a csatornáról, és elképzelni sem tudtam, hogy milyen is az valójában. Azt is megtudtam, hogy azért van a zsiliprendszer, mert a tervezők kihasználták azt a földrajzi lehetőséget, hogy  az ország közepén van  egy nagy tó. Azon lehet átvezetni a csatornát. És mert ez a tó kb. 8 méterrel van a tengerszint fölött, csak akkor tudnak áthajózni a tengerjáró hajók, ha egy zsiliprendszer „fölemeli” azokat a tó vízszintjére. A víznyomással ellentétes irányban „spicc-szerű” mozgatható gátak zárják el a víz folyását .A szépen sorban álló hajókat egyenként egy kis „pilot”-hajó betuszkolja az első csatornába, ott kötélre veszik azokat, és kis harcias motoros fogaskerekű járművel végig vontatják a csatornán.  A tóhoz érve „szabadon engedik”, és mehet útjára önállóan.
Azt is megtudtam, hogy hogyan állapítják meg a fizetséget a csatorna használatért. Kiszámítják, hogy mennyibe kerülne, ha körbe hajóznák a dél-amerikai kontinenst. Annak a költségnek a kétharmadát kérik. És ez bizony még így is megéri mindenkinek! Azt is megtudtuk, hogy a nemzetközi hajózási könyvekben külön jel van arra, hogy átfér-e a hajó a csatornán. Úgy hívják ezt a jelet, hogy Panamax+, vagy –. A + jel azt jelenti, hogy átfér, a – meg azt, hogy nem. Azt is mesélték, hogy az amerikai haditengerészet csak olyan hajókat használ, amelyek átférnek a Panama Csatornán! Még a repülőgép anyahajókon is föl lehet hajtani a fedélzetet, hogy át tudjon férni a szűk csatornán, aminek egyébként teljes hosszában amerikai katonai támaszpontok vannak. Nagyon vigyázni kell ugyanis a biztonságra, magyarázták nekünk. Ha valaki felrobbantaná az egyik zsilipet – kiszáradna egész Panama, mivel a középen levő tó az egész ország egyetlen vízgyűjtője! A szállodában jól lehetett fogni az amerikai katonai TV csatornát. Vasárnap lévén, meg tudtam hallgatni egy katona-pap vasárnapi prédikációját.
Mondták, hogy hajnalban régi katonai szokás szerint ágyúszóval van az ébresztő. Nem voltunk restek, fölkeltünk fél ötkor. Volt a szállodának egy nagyon alkalmas tetőterasza, oda mentünk föl várni a lövéseket. Kisvártatva fel is dördültek a lövések. A körben beinduló autóriasztók adták a kísérő zenét hozzá. Csodálatos panoráma nyílt, ahonnan láthattuk a sorban álló hajókat a csatorna bejáratánál.
Hazafelé indulva nagyon izgalmas repülő élményem volt. Hatalmas zivatarban szálltunk fel, mellettünk körben mindenütt villámlott. Azt gondoltam: most próbára tétetik Faraday mester elmélete. (Ti. Faraday azt állította, hogy egy zárt fémszerkezetben semmi baja nem lesz a bent ülőknek, ha villámcsapás éri őket.)
De végülis nem volt semmi baj és szerencsésen hazaérkeztünk.
Az a Zenebutik egy nagyon hangulatos, szép élményekkel teli útról szólt…