ÖNÉLET - MUNKA - KÉPEK - KAMRA - BLOG -napló - KAPCSOLAT

Távolodó közelképek

avagy egy olyan lány emlékei az elmúlt félszázadból, aki igyekezett betartani, hogy ne ölj, aholtudsegits, más egyéb jószágát ne kívánd, ne paráználkodj, légy hű gyermeke a hazának, isten nevét hiába ne vedd, és világ proletárjai egyesüljetek!

néhány apró részlet

1952
Hagyuramari
Mindenem elveszett, igen rendetlen gyerek voltam, naponta valami nélkül mentem haza – radír, ceruza, sapka, kesztyű, nem volt gond, elveszett és soha nem lett meg, otthon aztán jött a kukorica, meg a térdeplés. Nem tudom hova lettek ezek a tárgyak, de az biztos, hogy nem a hagyuramari vette el őket, a cigánylány, aki mellettem ült, mert más nem akart mellé ülni, csak én, ő nem vett el tőlem semmit, csak adott. Tetűt
De tetűje akkor mindenkinek volt, petróleummal kellett hajat mosni, az lehozta a serkéket, a kopaszra nyírást megúsztam. Marinak derékig érő, gyönyörű, göndör, fekete haja volt. Az övét levágták, engem csak petróleumoztak.  Suli után, titokban, a tiltott hátsó úton, együtt jártunk haza. Egyfelé laktunk, csak ő még sokkal messzebbre ment, a faluszélére.
Jó volt vele királylányos meséket kitalálni, és azt is tudta, hogy mit kell mondani a bihaloknak, hogy ne ökleljék fel az embert. Nem tudom, hogy volt –e ilyen szándékuk, de nagy fekete állatok, és jobb ha tudja az ember (vagy a barátnője), hogy mit kell nekik mondani, ha esetleg, mégis fel akarnák öklelni.
A tanitónéni kis ötösöket osztogatott, kis rombuszalakú piros papírra írtakat. Aki jól felelt, kapott egyet. Ha összegyűlt valamennyi, nagy(valódi) ötös járt. Nekem sok volt, de valahogy elvesztettem, azt is, mint mindent. Szóval nem volt elég a nagy ötöshöz. A nagy ötös meg kellett, hogy nekem legyen a legtöbb, s nekem nem volt elég. A hagyuramarié meg ott volt a tolltartójában, de nem sok, és neki úgyis mindegy volt, mert nem jött volna ki belőle egy nagy ötös. Elvettem.
A hagyuramari nagyon sírt, hogy elvesztette az ötöseit. A tanitónéni azt mondta, jellemző, hogy nem becsüli meg őket.
Visszaadtam, másnap, persze, mert otthon kérdezték, hogy mitől van több ötös, miért kaptam, jött a lelki fröccs. Rosszabb volt, mint a kukorica, térdeplés. Titokban visszatettem. Sokkal nehezebb volt, mint elvenni. És nagyon fájt, mikor eszembe jutott, mennyire sírt a Mari az ötösei miatt, hogy elvesztette, pedig ő nem vesztett el semmit.

 

1953
A tanitónéni bejött az osztályba azt mondta álljunk fel, mert nagy gyász ért bennünket, meghalt Sztálin.
És felálltunk, és nagyon szomorúak voltunk, hogy ilyen nagy gyász érte a világot, Sztálin meghalt, és a harang is zúgott és nagyon szép pillanat volt, néhányan pityeregtünk kicsit.
Úgy érzetük valamit elvesztettünk, hiszen Sztálin ott volt a könyvben, szép bajuszos ember, kedves, mosolygós, kötényes kislányok közt és most meghalt
 Nagymamám is meghalt, nem sokkal előtte, meg is álmodtam, a család a csodájára járt, hogy ez a lány megálmodta, hogy a mama meghalt
Azt nem tudom, hogy a harang azért szólt éppen, mert Sztálin meghalt, vagy valószínűbb, mert éppen tíz óra volt, vagy dél, ott volt a templom az iskola mellett,  szép volt a harangzúgás, és illett a szomorú eseményhez.
Sztálin a lenben. Ez volt annak a könyvnek a címe, amit elsőben kaptam a jó tanulmányi eredményemért. Nagy kék lentáblában állt, szép egyenruhában és sapkában, az a szép bajuszos ember. A nagy Sztálin, a vezérünk. A nagybátyámra hasonlított kicsit. Nagy bohém volt. Mármint a nagybátyám. Jól főzött, és sokat beszélt. Zabigyerek volt, de azért nagyon rendes, és erről nem szabadott beszélni, mert megsértettük volna a martonpapát, aki örökbefogadta. Pedig az igazi apja a Balogh ügyvéd, akinél cseléd volt a Marton mama, amikor még nem martonmama volt hanem hollkinga. Sztálinról is meséltek valamit a zabiságról, vagy nem arról. De volt valami titok körülötte. És most meghalt. Otthon mindenki kicsit ideges volt, hogy meghalt, és mi lesz most, ki lesz utána.., de ezek nem a gyerek előtt –zsindely van a háztetőn – hangzottak el, csak úgy meg lehetett hallani.

 

1955
Negyedikben volt rajzóra. Az éneket a tornát meg a rajzot külön tanár tanította. A rajztanárunk Tarr Lajos volt, bohókás és kedves és vidám művész a Montparnasse  - ra való. /Tarr Lajos akvarellfestő a magyar örökség része)
Nekünk nem mondta, hogy ő festőművész, csak bejárt rajzot tanítani, szeretett engem. Ez még alsóban volt, amikor az egyik órára nem tudott bejönni és az alsós tanitónéni helyettesítette. Ősz. Ez volt a téma
Én rajzoltam egy borospince ajtót, nagy zöld kaput. Csak úgy odakenve, halvány foltokkal és egy fát, aminek egy ága volt, rajt néhány levél, sárga, zöld pacák, meg a földön is levelek. Ennyi volt az ősz

 A tanitónéni meglátta elrémült, hogy az ő kedvenc tanítványa ilyen rendetlen munkát csinál, mit fog szólni a Tarr tanárbácsi.
Meglátta és átfestette, rémesen precízre és rondára, sötétzölddel mintha most mázolták volna, hibátlan szép kapu lett, csak utáltam.
Szerencsére kicsengettek és így a fámhoz és a kósza levelekhez már nem nyúlt, nem maradt rá ideje
Következő órán megjött a tanárbácsi ránéz a rajzra

  1. Ezt a ronda kaput te festetted?
  2. (nem válaszoltam)
  3. Viszont a fa meg a levelek ez igazán szép, ebben a pár vonásban benne van a teljes ősz

Akkor nagyon örültem.
Volt egy másik, majdnem pont ilyen eset
Amikor a nagynénémék meglátták a beadandó rajzomat, elszörnyedtek a kidolgozatlanság miatt és utasították a mindenbenügyes unokatestvéremet, hogy rajzoljon nekem egy ”rendes” télapót. Jó. Kimásolta egy mesekönyvből. Utálta. Én is.
Aztán a tanárbácsi megdicsért, hogy milyen szép ez a nagy fehér terület, amit érintetlen havas mezőnek látott. Pedig csak szerencsémre nem volt kedve az mindenbenügyes unokatestvéremnek az én beadandó rajzommal tovább bíbelődni, nekem meg tetszett, amit én csináltam, fent sorban a házak. A többihez meg már nem nyúltam.
Sajnos Tar Lajos elköltözött Siófokra, de szeretettel gondolok rá, és ő is, már nem él somogyi örökség lett

1964

felvételi