TAKÁCS ISTVÁN VAGYOK
1919. május 13.-án születtem
Most hogy a 90. évemben járok,
úgy gondoltam leírom
mi volt ebben a 90 évben

VIDÁM ÉLETEM

fejezetek:

1.2.3.4.5.6.

 

 

"...valahogy csak lesz úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna..." /nagyapám

4.

VISSZA A GIMIBE
Lényegre.
Másodikban még a felsősöket is lehagytam, lefutottam, csak egy öreg nyolcadikos volt valamivel gyorsabb.
Majomke tanár úr lett megint az osztályfőnökünk máris belépett és kinyitotta az osztálykönyvet. Ez az a könyv, amit ha kinyit a tanár a diákokban meghűlt a vér, mindenki mereven nézi a könyvet, olyan csend, hogy a légy zümmögést is lehet hallani.
Azt már ismeri minden diák, ha egyet lapoz, ott az A, S kezdőbetűsök vannak, ha kettőt a C, CS, esetleg a D.
Nem állt meg, csak lassan nézegette a neveket, amíg a T betűhöz nem ért, na most aztán bennem is meghűlt a vér, szólt
- Takács, a te apukád hol váltókezelő?
- Jelentem Kaposváron – feleltem
- Persze hogy Kaposváron, de hol, a Nemzeti Bankban?
- Nem, az állomáson
Erre aztán sok felocsúdott osztálytársam nem kuncogott, nem nevetett, hanem egyhangú röhögésbe tört ki. Kérdezem én itt – most én voltam a hibás? – illedelmesen feleltem. Nem tehettem én arról, hogy társaim röhögtek. Később rájöttem az igazságra, ott volt a baj, hogy édesapám a vasúton volt váltókezelő. Rögtön érzékeltetem.

 KÖZJÁTÉK A GRÓFÚRFIVAL
Az a hír járta, hogy nekem egy cipőtalp két hétig tart. Édesanyám szomorú volt, megkért fogjam vissza magam, akkor futkározzak, amikor tornacipő van rajtam.
Persze hogy megígértem, csak ne lássam szomorúnak.
Így aztán a nagy szünetben, az osztályban maradtam, már kiterítettem a tízóraimat, amikor benézett a fiatal gróf. / a névadó fia, 12 éves magántanuló / Már húzta volna vissza a fejét, de észrevett, odajött bemutatkozott.
- Ismerlek gróf úr, mert elsőben többször voltál velünk én meg a Takács Pista, vagyok, diáknyelven a Taxi,
- Jé felelte, akkor te vagy az a jó futó.
- Igen, azt mondják
- Nem is csodálkozol, hogy ezt is tudom, - kérdezte
Nem csodálkozom, hisz tiéd az iskola természetes hogy tudod, hogy ki lakik benne.
- Nem egészen csak őseim nevét viseli.
Láttam, hogy nagyon nézi a kenyeremet, megpróbáltam falhoz állítani a gróffiút.
- Gróf úr, ha a te etiketted megengedi, fogadd el a tízóraimnak a felét. Édesanyán libazsíros kenyeret csomagolt.
Tényleg nagyon kívánatos volt, mert édesanyám nem szerette a papírcsomagolásokat, mindig hófehér kis ruhaszalvétát adott.
- Nem, mondta, nem akarlak megfosztani a tízóraidtól
- Nem fosztasz meg, mert csak a felét adom oda. De hamar vedd el a tetejét, mert éhes vagyok
Ugyanis édesanyám egy szelet kenyeret libazsírral kent meg, kettévágta, összehajtotta. Ez volt a gróffiú előtt. Bevallotta hogy ő is éhes.  Szépen majszoltuk, közben kérdezte
- Büntetésből vagy az osztályban?
Megnyugtattam, hogy csak anyám kérését próbálom teljesíteni. Elmeséltem a cipőtalp esetemet. Édesanyám említette, hogy ha apámat nem tekintem, aki éjjel nappal dolgozik, ugyanis az állomáson szolgált.  
Már értem az éjjel nappal, hiszen a vonatoknak mindig közlekedni kell
Na most folytattam: Édesapám legénykori barátja Ozorán cipészmester
- Jé ozorai vagy, megvan még a török vár?
- Látod gróf úr, ezen most csodálkozom, mert az én osztálytársaim még azt sem tudják, hol van Ozora. Megvan még a vár, most gabonák tárolnak benne, mert tetőn húztak rá.
Lassan megettük az ételt, láttam nemcsak éhes volt, de nagyon ízlett is neki, vissza akarta adni a szalvétát, de mondtam csak nyugodtan, törölje meg a száját, kezét, mert édesanyám holnap ad majd tisztát. Jó is volt sietnünk, mert becsengettek, ő elfoglalta helyét az első padban, én meg maradtam a harmadikban. Talán 10 percig se ült már jött a nevelő tanár, bólintott a mi tanárunknak, és már vitte is az úrfit. Ő is bólintott a katedra felé, s felénk meg intett szemével, kereste, hol is ülök.
Akkor láttam utoljára.
Elgondolkodtam.
Mekkorát nézett a főkomornyik, amikor megkérdezte, mit szeretne enni reggelire. Persze a válasz nem kétséges: libazsíros kenyeret. Azt, hogy kapott e, vagy tán megkérdte édesanyja mi ütött beléd fiam, vagy volt bátorsága elmondani milyen finomat evett az én tízóraimból …ki tudja.
Én maradtam a másodikban, ő néha-néha megjelent a harmadikban.
Még egyszer láttam, ahogy szállt be a hintójukba visszanézett, de mivel az épület és az utca között virágos park volt, nem tudhattam, hogy engem keres, vagy csak úgy megnézte a tulajdonát.
Persze hogy ezeket, a sorokat leírtam nagyon is mesébe illőnek hangzik, de most amikor már gondolkodtam is, mindenre, rájöttem.
Miért nem kérdezte Majumke úr Nagy Lehelt, hogy katonatiszt a papája? Vagy Talján Gyuszit, akinek az apukája megyei főfő volt, esetleg a Vas Kálmánt, akinek szintén tiszt volt az apja.
Miért, miért kedves Majumke úr?
Azért osztályfőnök úr, mert olyan elit osztályban nem ülhet olyan diák, akinek az őse egy vasúti váltókezelő. Erre még rá is tett egy lapáttal az is, hogy együtt tízóraizott az iskola névadójával.
Az biztos, hogy valahogy megtudták. A morc tekintetű nevelő tanár intézkedett. Elég az hozzá, hogy félévben egyből húzott el Majumke úr, évvégére kettőből, hogy ne mehessek pótvizsgára, így maradtam a másodikban.
Az is furcsa volt, hogy az elsőben talán háromszor vagy négyszer is megjelent az ifjú gróf, de a tízóraizás volt az első után már többször nem jött. Tehát száz szónak is egy a vége engem el kellett távolítani, hogy ne legyek továbbra is az elit osztályban. Apróbb cseprőbb eseményekhez majd még visszatérek, de most el kell mondanom, hogy közben jó atyámat felfüggesztették, nem kaptunk fizetést, mert a helyettes főnök úr úgy vette fel a jegyzőkönyvet, hogy édesapám volt a felelős. Látni kellett volna neki, hogy a tökig répával megrakott kocsi szétnyomja a vágányt.

A JEGYZŐKÖNYV
Tehát ott tartottam, hogy megindult a cukorrépa kampány, a gyárba naponta tolták be a répával rakott szerelvényeket, majd húzták ki az üres kocsikat elég hosszú volt az iparvágány nagy ívben ment be egész az úgynevezett répamosóig.
Az iparvágány mellett jobbról, balról kukoricaföldek voltak
Hátul a mozdony személyzet nem édesapám jelzésére figyelt, aki az első kocsi fékjén helyezkedett el, hanem a kapáló nőket figyelte,

Egyszer aztán atyám nagycsattanást hallott, ugyanis az első répával nagyon megrakott kocsi szétnyomta a vágányt – az csattant, de már akkor a talpfákat is szaggatta. Először apámat bevágta a fékbódéba, úgy hogy hanyatt esett a fejét beverte a fékbódé ellenkező oldali ajtajába.
Csak erre emlékszik.
A többit a kukoricáját kapáló tulajdonos mondta el, aki a nagy csattanásra figyelt fel. Meséltek, hogy a következő zökkenőnél édesapámat a lendület bedobta a kukorica sorok közé. Csak amikor a második vagon cukorrépa is feldőlt, a mozdonyszemélyzet akkor nézett előre. Ezer szerencse, hogy a kapálgató mindezt látta, de főleg, hogy apám beesett a kukoricásba, mert rögtön szaladt a cukorgyár kapujához hogy telefonáljanak a mentőnek.
Ez így leírva is kész krimi, ami viszont ezután következik, azt én nem minősítem rábízom az ügyvédre.
Az állomás atyám nélkül felvett egy baleseti jegyzőkönyvet nagyjából le is írták, hogy mi is történt, persze a mozdonyszemélyzet diktálása alapján, amit kábult atyámmal a kórházban aláírattak, csak gyorsan írja alá és már távoztak is.
Ahogy jóval később visszaemlékszik még azt se mondták, jobbulást
Én most, amikor leírom ezeket a sorokat, csak a helytelen jegyzőkönyvre térek rá. Először a balesetet szenvedett alkalmazott jelenléte nélkül, nemhogy nem szabad, de etikátlan is, szóval tisztességtelen felvenni. Ugyanis a baleset szenvedettet ki kell hallgatni. Mondja el, mi is történt. Csak ezután kell leírni, de saját szavait használva., Amikor kész a jegyzőkönyv, fel kell olvasni és kezébe adni, hogy saját szemével győződjön meg róla, hogy azt írták le, amit diktált. Ami ezután történt csak az ügyvédtől tudta meg, majd arra is rátérek, először még az történt, hogy az állomás olyan baleseti jelentést adott az üzletvezetőségnek Pécsre, hogy apámat ették felelőssé. Erre felfüggesztették, nem kapott fizetést, Akkor már felépítettük a sétatér utcai két nagy lakást, meg udvarra egy kicsit. Édesanyámtól mindig azt hallottam, csak a kamatokat tudjuk kifizetni nehogy rákebelezzék az adósságot a házra. Egyik évben aztán elébe hullott a szerencse. Újból megjelent a jóságos katona orvosa, édesapám találkozott vele. Kérdezte a doki, hogy van apám. Mesélte, hogyan járt, Rögtön a zsebébe nyúlt adott pár száz pengőt, ami nagyon nagy pénz volt,
Hogy érzékeltessem, elmondom, édesanyámmal elmentünk a piacra, de előbb kereste az egy pengőjét.
- Édesanyám egy pengővel megyünk a piacra?
- Haha fiam, felpakolunk és még hozunk haza is filléreket.
- Erre kíváncsi is vagyok
Ahogy mentünk a sorok közt, hallom egy fillér két tojás, az üzletben pedig a gyufa négy, azaz négy fillér. De úgy meg volt tömve, hogy alig tudtam kinyitni. Az élesztő meg egy fillér volt. Így érzékeltetem, hogy az a pár száz pengő sokat segített rajtunk.
A következő párbeszéd folyt köztük. Apám:
 - Úgy szégyellem magam, nem fogadhatom el.
-  Ne szégyellje magát katona, nem ingyen adom, majd visszaadja kamatostul.
Hát persze, hogy kamatostul visszaadja édesanyám egy hízott liba volt a pénz és egy szép libamáj a kamat. A doktor rögtön odaadta édesapámnak egy budapesti ügyvédismerősének a címét azzal, hogy reggel üljön vonatra, mert telefonál neki. Az ügyvéd majd várja. Mindent mondjon el, és ha az ügyvéd azt mondja vállalom, akkor már nyert ügye van.
Fel is készült atya, el is indult, de, de, de és újból de… egy nő jött vele szembe. Ez a tény pedig soha nem jelentett mást, mint kudarcot. Atyám nem volt káromkodós, de hogy érzékeltessem, mennyire rossz érzéssel ment be az ügyvédhez saját bevallása szerint mintha gombostűvel böködték volna azt a testrészt, amely a nadrág mögött van.
Az ügyvéd csendben végighallgatta egész addig, amíg édesapám emlékezett a nagy csattanásra és ő nekiesett a fékbódé ajtajának. Most kérdezett először a jegyzőkönyvről az ügyvéd. Hol volt apám, amikor felvették?
Mondta a kórházban.
- Ott vették fel? –kérdezte
- Nem - felelte, az állomáson
- És hol írta alá?
- A kórházban
- És felolvasták nagyjából?
- Az volt benne hogy a cukorgyár kiszolgálása közben kisiklottak és feldőltek az első kocsik.
- Csak ennyi? -. kérdezte
- Sürgetett az értesítő, hogy írjam alá, mert neki még sokfelé kell menni.
Azokon az állomásokon, ahol vonatkísérő is dolgozik, úgynevezett vezénylő tábla van, amire felírja a vezénylő tiszt a következő napi vezénylést, kit melyik vonathoz vezényeltek.
Ha ez változik, vagy pláne tehervonatot állítottak össze, akkor az értesítő szalad összeszedni a dolgozókat. Ezért sürgette ősömet, hogy írja alá. Újból beleszólt az ügyvéd:
- Ezért magát nem lett volna szabad felfüggeszteni és megvonni a fizetését
Ezzel a szavakkal engedte el, hozzátéve
- Takács barátom, ha még nem volt megfingatva a vasút hát én megfingatom
Ahogy elmesélte atyám itthon, töviről hegyire, édesanyámnak megjelentek a könnyei. Én meg a férfijelölt azt kérdeztem:
- Legalább megbocsátott annak a szegény nőnek, aki reggel szembejött?
- Menj te f… – felelte – mindig azzal a babonával jössz elő. Ha apád babonás, hát babonás
Na de édesapám – erősködtem – amikor a front mögött megmentette a saját és a szakács életét, ki jött szembe? Talán az a pilóta, aki ledobta a bombát? Vagy amikor rosszul célzott a másik pilóta és repeszt kapott a combja, talán nő volt a hibás? Így élcelődtünk édesanyámmal együtt könnyek között áldottuk azt a nőt, aki mégiscsak szerencsét hozott ránk. Édesanyám nem volt babonás, csak elfelejtette megkérdezni, amikor udvarolt neki édesapám:
- Gyuri te babonás vagy? – kicsit furcsa is lett volna az ilyen közeledés.
 Persze ezt most csak a hecc kedvéért írom, ugyanis ahogy most öreg pacák létemre visszagondolok életünkre újból megállapítom, hogy kellemes, igazságos, boldog családban nevelkedtem. Minden családban akadnak zökkenők, említettem Rijekában a dojdeborát, amikor majdnem egy mosás ágynemű a bora áldozata lett. Vagy az a híres spanyolnátha, ami elvitte a testvéreimet, emlékszem sokáig jártunk ki édesanyámmal sírjukhoz. Már messziről meg lehetett látni azt a szép kőkeresztet, ami akkor még ritka volt az ozorai temetőben. Nem is beszélve, amikor jó atyám is de még anyai nagyapám is máról holnapra tönkrement. Az egésznek az az érdekessége, hogy mindkét birtok annyiért kelt el, amennyit kértek érte. Egyik vevő sem alkudott, Csak úgy dagadt a sok mátyáskirály bukszákban. (akkor a pénztárcákat  nevezték bukszának)

INFLÁCIÓ
Elég az, hogy atyám járta Kaposvárt, nézegette az emeletes házakat, hány lakás van, mennyi a lakbér, mennyi a rezsi. Egyszer aztán az egyik tulajdonos megkérdezte, mennyi pénze van? Jó atyám elővett zsebéből vagy nyolc darab százast. A tulaj meglátta a forinton Mátyás király képét, összecsapta kezét
- Ember maga ezzel akar fizetni? Mától ez már nem ér egy vasat sem. Szaladjon be a nemzeti bankba  ott talán még beváltják .Egy futás be a bankba Pont beért,  amikor bezárták mögötte így atyám még bent maradhatott.
A szerencse egy kis angyal ott is meglátogatta, mert az egyik ablak mögött meglátta régi ismerősét a füredi utcából.
A fiatal ember és felesége még akkor nagyon friss házasok voltak. A férfi édesapámat kérte meg, segítsen a hízó vételben nem akarta, hogy a János kerekedő becsapja.  Édesapám kinézett neki a sok közül egy szép gömbölyűt hogy hús is és zsír is legyen a disznóból. Az öreg Jánostól meg is vették. Jó atyám, aki legény korában sokat böllérkedett vállalta, hogy leszúrja és elvégzi a szükséges munkákat, ami az úgynevezett disznóöléssel jár, mivel nagyon megsajnálta az új párt (persze magában azt gondolta ilyenek a városiak azt hiszik a kolbász csak úgy terem a fán), így aztán csak egy pofaszalonnát fogadott el. Nagyon jó hízót szemelt ki, mert pont annyi lett a kis disznóból, ami egy új háztartásban kell. Meg is nevette a kis új menyecskét, mert nagyon segítőkész volt addig, amíg a disznósajt készítéshez nem értek. Amikor ugyanis meglátta, hogy az úgynevezett bendőt töltötte atyám,  a kisasszonyka majdnem rosszul lett. Ő bizony ő ebből egy falatot sem eszik.
Persze hogy elfejtette, amikor már jól benne voltak a télben és a disznósajtra került a sor. Azt mondta ő még ilyen finomat nem evett. Ezt azért említettem, hogy érzékeltessem a sors egyszer feltaszít majd apránként segít is. Tehát ott tartottam, hogy szaladt atyám a bankba, sőt már bent is volt, amikor már mögötte bezárult az ajtó, tehát több ügyfelet már nem engedtek be. Hamar megkereste azt a férfit, akit fentebb leírtam.
- Jaj Takács bácsi az utolsó pillanatban ért ide, már összeadtam mindent, indultam volna a főpénztárba elszámolni.
Gyorsan hozzáírta atyám nyolc százasát és már futás a főpénztárba. Tehát a nagy nagy szerencsétlenség mellett mindig megcsillant egy kis szerencse.
Na most bogozza ki helyettem valaki, mert úgy összekevertem, még annál is jobban, mint nagyapó mikor összedarálta a kukoricát, búzát, árpát a kis csirkéknek.

A RÉGI ÍRÓGÉPEK ÁRULKODÓK
Tehát örültünk is annak, hogy az ügyvéd elfogadta az ügyet és izgultunk is, hogy mi lesz, ha nem nyeri meg. De megnyerte.
 Azért írom meg a végét, hogy ne izguljon a kedves olvasó, elég ha mi izgultunk.Mivel az ügyvéd rosszat sejtett, leutazott Kaposvárra.
Elkérte a felvett jegyzőkönyvet, sőt még néhányat előtte és utána, amit más dolgozóról vettek fel. Sejtése beigazolódott. Majdnem minden jegyzőkönyvnél megállapította a csalást. sőt a hatóság félrevezetését is.
Abban az időben még a régi magas írógépek voltak, amikbe úgy visszatenni a papírt, pláne indigóval együtt, hogy azt ne lehessen észrevenni, nagyon nehéz volt. Pláne ha nem is figyeltek rá.
Így látható volt, hogy hozzácsalták a következőt:
„ anyagi, erkölcsi és büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy a kérdéses balesetért én vagyok a felelős.” Na ez már magában is nyert ügy, gondolta az ügyvéd, - ezzel még nem elégedett meg, leutazott Pécsre is. Ugyanis azt a jelentést, amit az állomás küldött nekik, és amire felfüggesztették, nem tudták bemutatni. Pécsen is talált sok hiányosságot. Nem árulta el atyámnak, milyen jelentést küldtek róla, csak annyit mondott, hogy talált Pécsett egy vaskalapos, kihaénnem hivatalt, ahol csak az volt a fontos, aláírni, lebélyegezni és a másolatot 'ad acta' tenni. Összeveregetni a tenyerünket mondván: na, ezt is elintéztük.
A következőket az ügyvéd már az első tárgyaláson megmondta, Az üzletvezetőségnek azt lett volna a kötelessége, hogy Kaposvár jelentésére baleset vizsgálót kiküldeni, aki töviről hegyére végigvizsgálta volna a területet, sőt ahogy az ügyvéd csinálta, kihallgatni a kapáló nőket is, akik elmesélték, a mozdonyszemélyzet és az ott tartózkodó kocsimester élcelődését is.
- Segítsünk asszonyok? – kiabálták
- De annak ára is lesz – stb.stb. egész a csattanásig, amikor aztán azt se tudták hova kapkodjanak.
Kihallgatta az ügyvéd, de nem hivatalosan, csak érdeklődve a gazdálkodót is, aki pont az esettel szemben kapálgatott, látta, ahogy apámnak még akkor is a kezében volt a zászló, amikor a lendület bevágta a fékbódéba, azt is közelről látta, hogy a következő zökkenő bedobta a kukorica közé. Ezt mind mind ráolvasta az ügyvéd az üzletvezetőség megbízottjának a fejére, aki aztán a tárgyalás elnapolását kérte. Persze még akkor is a zsiványságon járt az esze, mert tudta, hogy jön a bíróságon a nyári szünet, Gondolta valamit csak kitalának őszig, de nem találtak ki semmit, csak a helytelent itt, is ott is, amott is.
Na, azt aztán az egyik ismerős bennfentestől hallotta jó atyám, hogy a jegyzőkönyvet gépelőt úgy leszúrta az üzletvezetőség, hogy még ahhoz sincs agya, hogy úgy tegye vissza a papírt a gépbe, hogy ne lehessen megállapítani az utógépelést, de bizony észre lehetett venni a csalást.

NYÁRI KITÉRŐ
Elnapolták a tárgyalást, mi még egy nyárig izgultunk.
Édesapám legeltette a libákat, együtt kirándultak velünk, közben megnőttek, megtollasodtak, komoly nagy libák lettek. Édesanyámmal gyakran elmentünk a kislaki erdőbe egy zsák tejes gazt szedni, mert tény és való hogy a liba – kacsa felül eszik,  hátul szóval…
Azért mentünk az erdőbe, mert a bokros csalitos közt hosszú erős szára nő a gaznak nagy hosszúkás levelekkel.
A leveleket lekapkodtuk, bele a zsákba. A szár meg tovább hajtja a leveleket. Késő délutánig elidőztünk a tarlón. Majd atya kiadta a parancsot: Gyertek, hazamegyünk
Erre a 18 – 20, mikor mennyi liba elindult apám után, de nem ám össze vissza, szépen libasorban olyan szorosan, hogy az első liba csőre minden lépésnél koppant apám cipősarkán.
 Akik az új soron látták, hogy elindultunk ugyanis az udvarokból oda lehetett látni – tehát látták, hogy elindulunk már mindenki a kapuban várta a díszmenetet.

KOVÁCSMŰHELYES KITÉRŐ
Jajajj miért kell nekem meglátnom olyan ritkaságot, mint egy lovas kocsi. Persze hogy eszembe jut az őskor, amikor még élveztem a kovácsmesteri munkát.  Szóval megláttam a lovaskocsit, amely előtt az egyik ló rakoncátlankodott. Rögtön eszembe jutott, amikor egyik nyáron pont Ferenc bátyámnál segédkeztem a kovácsműhelyben, hoztak egy lovat, persze hogy nem hozták, úgy vezették, én meg csak bámultam Ferenc bátyámat, amikor megjelent a ló ezt mondta
- Ez meg elrúgta a bal hátsópatkóját.
Igaz volt, igemám, de nem adta fel a lábát, akármit csináltak vele. Még pipát is kötöttek szegénynek az orrára. – a pipa egy szőlő karónál vastagabb kb. 40 cm fadarab, amit rákötnek az orra alatti száj szélére. Hiába.
- Megetetted mielőtt elindultatok? – kérdezte a gazdát
- Nem – felelte, csak siettünk ne előzzön meg valaki, mert el kell mennünk Pincehelyre
- Na akkor vezessétek ki a Kesét, - mondta nagyapám – kössétek be ezt a helyére a jászolhoz, tegyetek elé egy két marék kukoricát, kezes bárány lesz.
A vezessétek ki a kesét, nekem szólt! Mert amíg inaskodtam rám volt bízva a Kese! Nem szaporítom soraimat, úgy meg tudta patkolni mesterem a lovat, hátra se nézett, ki az, aki emelgeti a bal hátsót. Meg is mondta Ferenc bátyám nagyapának
- Hát János bátyám végig szolgáltam a huszár éveket, sok rakoncátlan huszár lóval találkoztam, de így megszelídíteni egy állatot, ez még nekem is új volt. Hazafelé, ahogy mentünk – mert a szőlőben kellett aludnunk, azért jött el értem nagyapám – azt mondta
- Látod kis unokám, hogy mik vannak
Nem is beszéltünk többet erről, édesanyámmal viszont igen.
Persze hogy én nagy hévvel meséltem kovács nyelven tudományosan megmagyarázva az érdekes esetet, édes meg komolyan végighallgatta.

MADARAS KITÉRŐ
Hanem ami a szőlőhegyen várt, ez a csoda országba vitt engem. A sárgarigó állandóan a pince tetején levő lícium bokrokhoz repkedett. Mert volt ott egy másik bokor is, tele hernyóval, azt szedegette le a rigó, oda vissza vitte a hernyót, odajött, vissza az eleségért. Hiába az anyai szívet csak szeretni szabad. Nagyapa elvezetett ahhoz a fészekhez, amelyikben a pimasz kakukk hagyta a tojását.
Akkor már nem volt a fészekben kis poszáta, de nem ám, hanem egy nagy kakukk fióka! A zsivány úgy helyezkedett, hogy ha nem volt hely, egy kis poszátát kilökött. Persze a szülők nem tudták visszavinni, így aztán éhen pusztultak. Persze a poszáta szülők egyik a másik után csak tömték a kakukkot. A kakukk viszont, ha úgy érezte már repülni is tudok, egyszerűen kereket oldott és vissza se nézett.
A sárgarigóknál pedig egyik kora reggel arra ébredtünk, hogy zsivajgással csalogatja ki az apróságokat. Ebben a fészekben öt kis ügyetlen fióka nevelkedett, de csak kezdetben voltak ügyetlenek, - egyik leesett az ágakról a földre – most már szépen sorban helyezkedtek el, hogy a szülők tudják tovább hordani a kövér hernyófalatokat.
Közben egész más hangon, de rigó nyelven dicsérték bátorították csemetéjüket.
Visszaemlékszem arra, amikor a seggen csuszást felváltottam arra, hogy felálltam, milyen boldog volt egész családom.
Csak nagyapám vetett véget a nagy ovációnak, mondva:
- Mit csodálkoztok, hisz ő az az én kis unokám, természetes, hogy feláll, csak akkor csodálkozzatok, ha el is indul.
Na nemcsak felálltam, hanem el is indultam, futni is tudtam, amit már említettem, most viszont vissza kell lapoznom, mert nem tudom hol hagytam abba a lényeget.
Csak írok össze vissza, de ahogy látom, inkább vissza, mint össze.
Most meg, ahogy kinéztem az ablakon, mert az ablak mellett írok, négy hattyú repül a tavaktól a Balatonhoz.
Igenám, de felettük kering a nagy barna réti héjja. Persze a hattyúk rá se hederítettek, ők a nagy madarak.
Ahogy a látvány abbahagyatta velem az írást, látom ám, hogy a héjja nem a hattyúkat figyeli, hanem elkapott egy felfelé ívelő légáramlatot és szinte szárnycsapás nélkül emelkedik fel fel, már csak a távcsővel látom azt a kis pontot a felhők alatt. Most jöhetett meg meleg országból és körülnéz változott e a vidék ősz óta.
Ahogy elmélázva nézem egyszer csak, mint a feldobott kő zuhan le a magasból. Arra gondoltam talán valami zsákmányt szemelt ki, de tévedtem, mert a következő percben olyan hózáport kaptunk, alig láttam ki az utcára.
Ezt láthatta meg az én héjjám és repült vissza tojójához nehogy baj legyen. Tehát ha a héjja csak repked, és nem veszi észre a közelgő hózáport, ami szinte egy pillanat alatt suhant rá, és ha a tojó megijed a fészkén, otthagyja, mert nincs ott a párja, aki csitítgassa: nincs semmi baj, ez csak hó! De nem így volt. Szerencsére.
Itt jön az aranyigazság: nemcsak nézni, hanem látni is kell!
Már leírtam, hogy annak idején atyámnak mondta nagyapám
- Gyuri, ne csak nézz, láss is!
Apám meg nekem mondta:
- Fiam, ne csak nézz, láss is!
Én tovább adtam lányunknak, meg a beosztottaimnak is, sőt meg is toldottam, hogy nemcsak nézni, látni, is kell, sőt a vasúton hallani is fontos!

ELŐREUGRÁS RÉVFÜLÖPRE - HALLJ IS!
Erről jut eszembe egy révfülöpi sztori.
Akkor még én is beosztott voltam, forgalmista a balatonboglári állomáson. Váltókezelő társammal voltunk szolgálatban és ültünk a peronon a padon. Nagyon szép, csendes éjszaka volt, még a szúnyogok énekék is lehetett volna hallani, de az előző éjszaka kiirtották őket. Tehát hallom, hogy a túlparton Révfülöp felé közeledik egy vonat. Annyira tisztacsendes volt az éjszaka, hogy az a hét km. nem számított. Amikor közeledett a jelzőhöz, éktelen füttyögetésbe kezdett. Majd hallottuk, hogy megáll. Feltételeztük a jelzőnél.
A mozdonyoknál az elhasznált fék levegőt egy úgynevezett gőzszivattyú tölti fel, persze egyiknél halkabban, másiknál hangosabban. Most lehet hallani mintha azt mondaná püff püff püff közben meg csak füttyöget. Újra, meg újra.
A forgalmista ilyenkor mit mond?
- Na, ezek jól aludtak.
Telefonáltam Fehérvárra a menetirányítónak.
Palikám szólj át a túlsó partra, mert már régóta füttyöget egy vonat Révfülöp előtt. Mi csak vártunk, egyszer aztán adja ám a mozdonyvezető az úgynevezett féket ereszd meg jelzést, és már indul is.Vissza is szólt a Pali
- De jó hogy szóltál, úgy elaludtak, a menetirányító alig tudta őket felébreszteni, annyit csengetett nekik.

A HÁNYATOTT SORSÚ BEHÍVÓ – időugrás előre
Édes istenem, miért ugrálnak a gondolataim ekkorákat.
Még ott tartottam, hogy Majomke osztályfőnök úr látta, hogy nagyon megszerettem a másodikban azt a jó kényelmes padot, gondolta, ha már ráparancsoltak, meg én is kedvelem, hát maradjon ez a Takács a másodikban.
Én meg azt gondoltam, ha már ennyire vendégszeretők – legyen-, ott maradtam. Jól éreztem magam az új srácok közt. Bizonyítja még az is, hogy osztályfőnökömet kényszeríthették, mert ahogy végignéztem az új srácok közt csak én voltam ismétlős.
Azt sem lehetett mondani, hogy ez olyan pitye potya osztály volt, mert ez az osztály is elitnek számított. Csak az volt a fontos, hogy nem járt velünk az ifjú gróf. Sokat nem töprengtem, elfogadtam Majomke úr akaratát.
Most ahogy öreg fejjel – 89 év, meg egy kicsi – visszaemlékezve, akkor sem haragudtam rá, most meg egészen megbékéltem vele.
Hisz őt is kényszerítették, vagy én, vagy ő!
Máskülönben nem volt rossz ember, eltekintve attól, hogy az osztály kiröhögte, amit már leírtam. Viszont rájuk nem haragudhatott, mert elit diákok voltak.  Ez az egy év hátráltatás talán az életemet mentette meg.
Most megint ugranom kell.
Ez viszont fontos azért írom le.
Tehát érettségi után a vasútra is jelentkeztem,
Raktak ide - oda: 1939-1944 .
Sárosd – Szabadegyháza/Szolgaegyháza/- Kolozsvár - Mezőtelki – Nagyvárad - Szond – Gombos – Zombor
Sárosdra vettek fel. 1940. április 22.-én le is jelentkeztem. A sorozási behívó ugyanekkor kiment Kaposvárra. Édesanyám utánam küldte Sárosdra. Ott még ismeretlen voltam, hisz először albérletet kellett keresnem, az állomással is ismerkednem, csak harmadnap tudtam bejelentkezni. Előtte való nap viszont már visszaküldték a behívót azzal. hogy ismeretlen. Gondoltam, majd rám talál a következő. De amikor újra megjött a behívó a sorozásra, most már Sárosdra, én már Bácskában szolgáltam, Szondon / Sonta/ Na ott megkaptam, hogy Sárbogárdon jelentkezzem!
Másnap, ahogy a szolgálat engedte, el is indultam. Megérkeztem, azaz csak érkeztem volna, mert ahogy le akarok szállni a vonatról a sárosdi iskola igazgató – tartalékos százados – szembe jön velem és kérdezi
- Te mit keresel itt?
Jelentem katonásan, ahogy egy újonchoz illik
- Sorázásra vagyok hivatalos
- A sorozásnak vége, én voltam a sorozó tiszt. Nem baj, úgyse úszod meg a következőt.
Azt még el kell mondanom, hogy az igazgató bácsinak nagyon helyes kislánya volt, akivel sok sok bált végigtáncoltunk. Tehát katonaság ide, vagy oda egy kis protekció mindig jól jön.
Közben Szondról Budapestre helyeztek, tisztképző iskolába. Ott ért a következő sorozás, be is soroztak. Várhattam a behívót. Meg is kaptam volna! Úgy volt, hogy akkor már Gomboson – Bogojevo – szolgáltam, mint tiszt jelölt, egyenlőre távírászként mert a távírászt behívták. Közben az egyik szomszéd állomáson kórházba került az egyik forgalmista. Oda is jártam helyettesíteni.
Szólt egyik nap Nemcsik Zoltán főnök úr
- Gyerek, szeretnél katona lenni?
- Jelentem főnök Úr, nem szeretnék
- Gyerek, - mondta - szeretnéd látni a behívódat?
- Jelentem, nem szeretném
- Gyerek, akarod tudni hova hívtak be? – érdekes, ahogy visszagondolok én mindig vidám helyeken szolgáltam
- Jelentem, úgyis megmondja a főnök Úr
- Ez igaz, tehát Kézdivásárhelyre, hegyi tüzérnek! De nem mész, mert itt van Rád szükség .
Ez a beszélgetés, de főleg az, hogy felmentetett a katonaságtól, megmentette az életem. Elmondom most. Szóval a a kézdivásárhelyi hegyi tüzér ezredhez szólt a behívóm az ezredemet értesítették is az érkezésemről. Került fordult a harci helyzet, a román csapatok átálltak a szovjet csapatokhoz, de olyan ügyesen, hogy a német kihelyezett repülőtér parancsnokság nem sejtett semmit. Úgy le tudták fegyverezni őket, hogy egy gép sem tudta elhagyni a repteret. Egyik nap a magyar őrszem jelentette, hogy német gépek közelednek. Az ezred pihenőn volt így mindenki elől volt és nézték az érkező gépeket. Amikor kezdtek hullani a bombák, akkor már nem tudtak sehova se bújni, szinte az egész tüzér ezredet szétbombázták, ahogy a rádió mondta a híreket, alig maradt élő ember. A névsor viszont ott volt, hogy én is tagja vagyok az ezrednek, még az a szerencse, hogy amikor meghallottam mi történt, azonnal írtam haza, hogy nem voltam ott, mert a vasút felmentett. Ezt azért kellett megírnom, mert ha értesítik a hozzátartozókat hogy hősi halott lett a fiúk, ne ijedjenek meg.
A jóságos Nemcsik Zoli bácsi megmentette az életemet, amikor kérdezte telefonon:
- Gyerek, akarsz katona lenni? stb…

MIÉRT NEM LETTEM INAS
Tehát ott tartottam, hogy megszerettették velem a második gimnáziumot
Nem is volt semmi baj. Sőt harmadikban is és negyedikben is ott volt az indexben, hogy felsőbb osztályba léphet. Idáig rendben is volt minden, de édesapám megtudta az iskola fő pedellusától, hogy megváltozott a rend és ötödikben megint Majomke tanár úr lesz az osztályfőnököm. Na erre aztán összedugták a fejüket az illetékesek, mondván, hogy úgyis pilóta szeretnék lenni, a pesti ügyvéd meg ajánlott egy üzemet, ahol repülőgépek műszereit gyártják, Finommechanikai és Elektromos Műlaboratórium címmel. Telefonált is Budára, megegyeztek Fehér úrral – főnök – hogy mikor jelentkezzem. Jön haza édesapám, mondja édesanyámnak, hogy csomagoljon össze, mert Budán leszek inas, majd segéd, és ha leteszem a pilótavizsgát fel is szállhatok, hogy azokat a műszereket, amelyeket beszereltünk, ki is próbálhassam. Magyarul berepülő pilóta lettem volna. Na erre miért anyai szív, a féltő anyai szív, ha erre nem dobban meg. Pedig megdobbant. Még hogy kipróbálják. És aztán ha ott az égben veszik észre, hogy nem működik? Így aztán abban egyeztek meg, hogy még nagyon messze van az az idő, amikor én majd berepülöm az újonnan összeszerelt és a saját üzemem által gyártotta műszereket majd kipróbálom. A lényeg, hogy egy jó szakma legyen a kezemben. Sőt ahogy a címben volt, nem egy, hanem kettő. Finommechanikai és elektronikai is. Ez egy kicsit megnyugtatta édest, de láttam rajt, hogy belül vérzik a szíve. Egyetlen csemetéje kiröppen a házból. Én meg úgy indultam el, mint akit hátulról… csak azért imádkoztam, hogy ne találkozzuk ismerős lánnyal, ezért hátra se néztem, mert akkor összeborulunk és mindketten sírva búcsúzunk el. Megmentett Szent Péter abban a reményben, hogy nem felejtem el abbéli üzenetemet, hogy annak idején felvállalom az éjszakai ügyeletet. Igaz ezt jóval később ígértem neki, de a szentek nem felejtenek. Tehát nem találkoztunk senkivel, Azt se figyeltem, hogy nő vagy férfi jött e szembe velünk. Pesten Biró Rózsiéknál laktam volna, amíg édesapám nem talál megfelelő albérletet.
Kitérő a hogyan lettem inas fejezetben – miért Biróéknál szálltam volna meg
Ez megint nagyon érdekes találkozás volt. A Bíró Gyuri, meg a Takács Gyuri legénykori barátok voltak. Mindkettőnek tetszett a Rózsi, csak a Bíró Gyuri bátrabb volt, így előbb nyilatkozott. A lányuk, szintén Rózsi így két évvel idősebb lett. Nem is beszélve, hogy engem is megelőzött Erzsike nővérem. Ez már nem lényeg, hanem az igen, hogy a Donneri résznek a  kálvária templom volt a temploma. Donnert a vasút választotta el a várostól, meg a Kapos folyó. Tehát egyik vasárnap szüleim a kápolnában várnak rám, mert akkor már rendszeresen ministráltam. Szóval megvártak. Igen ám, de ahogy jönnek ki a szívek templomából egyszercsak felkiált egy asszony
- Szervusz Bözsim te vagy az?
- Én vagyok, Rózsi, hogy kerültél ide? Ilyen kicsi a világ?
- Te hogy kerültél ide Bözsi? Mi itt lakunk a Jókai utca végén a lányommal, a Rózsival.
- Kezicsókolom Bözsinéni – szólalt meg Bíró Rózsi
-Mi meg a Sétatér utca végén lakunk a Takács Gyurival, na meg ezzel a gyerekkel, aki a fiam, Pista
Pont akkor értem oda. Újabb puszi, puszi. A zsivány agyam rögtön pimaszkodott mondván: na egy újabb nő az életemben. A szülők jöttek utánunk beszélgetve, mi előttük, saccolgatva egymást. A két barátnő visszaemlékezett a boldog lányévekre. Bevallva hogy bizony neki a Takács Gyuri is tetszett, de hát a Bíró megkérte a kezét így a Takács Gyuri hoppon maradt. Na azért arra vigyázott Rózsa néném, hogy azt ne mondja, sajnálja. Mi közömbös dolgokról beszéltünk, egymásra és a szülőkre is figyelve. Mi kísértük őket, ugyanis már említettem, hogy a Jókai utcának két bejárata van. A főbejárat a Jókaira, a kerti kapu meg a Sétatér utcára nyílott. Meg is állapítottuk nagy kacagás közepette, hogy alig százötven méterre egymástól élt a két ozorai család, azt sem tudva, hogy ki kicsoda. Ahogy így elnéztem a búcsúzkodáskor a Rózsit, rájöttem, hogy mi már találkoztunk, csak akkor még nem ismertük egymást. Visszaemlékeztem, hogy egyszer, amikor majdnem összefutottunk megnéztem és megállapítottam, kicsit duci, de csinos. Szóval nem dobbant meg a szívem, mint ahogy megdobbant, amikor egyből szerelmes lettem. Most nem lettem. Később lehettem volna, ha az anyai szív meg nem szólalt volna.
De hisz két évvel idősebb nálad!

FOLYT. A MIÉRT NEM LETTEM INAS?
Tehát ott tartottam, hogy egyenlőre Biróékhoz költözöm. Ugyanis elváltak és a két Rózsi Pesten lakott. Az idősebb Rózsi állást kapott.
Lepakoltunk, megindultunk Budára, a gyárhoz. Jól benne voltunk a délutánban, mire célhoz értünk. Elbeszélgettünk Magyar úrral, úgy hogy ő kérdezett, én meg felelgettem. Búcsúzáskor kikötötte, hogy reggel 7 órára jelenjek meg, kék munkaköpenyben. Édesapám erősködött, hogy édesanyám csomagolt tiszta öltönyt, amit lehet munkaruhának használni. Akkor odavezetett bennünket az ablakhoz. Végig lehetett látni a hosszú szerelő csarnokon.
- Nézzék, itt az inastól a segédig, a mestertől a felvigyázóig mindenki kék munkaköpenyt visel, Még én is – mondta -ha lemegyek közéjük, felveszem. Ehhez ragaszkodom. Szaladjanak át Pestre, vegyék meg, és 7-re legyen itt a nagyfiú.
Átszaladtunk mi, ahogy csak tudtunk, de hiába. Egy üzlet még nyitva volt, pont akkor akart zárni a segéd. Hamar odamentünk, de hiába, a segéd azt mondta, hogy beszéljük meg a főnökkel, aki pont jött ki. Hiába kérte apám, hogy ettől függ az állásom. Azt felelte, neki meg az üzlete függ. Ha mi az üzletből csomaggal térünk ki, lehet, hogy a túloldali kapu alól figyel bennünket egy rendőr, és már örökre lehúzhatják a redőnyt. Abban az időben az volt a rendelet, hogy egy bizonyos idő után már megszűnt a kiszolgálás ezeknél az üzleteknél. Csak az élelmiszer üzletek maradhattak esti nyitva. Édesapám nem spekulált sokáig, mert babonás volt, hát rossz jelnek hitte. Ránézett az órájára és szólt. Siessünk fiam, még elérjük a gyorsot. Szerencsére nem csomagoltunk ki, Mindegyönk megfogta a csomagját. Pont elértük a vonatot. Arra most a távolságból már nem emlékszem, hogy a gyors nem a sínen robogott, vagy én éreztem, hogy lebegek a boldogságtól, de ilyen gyorsan se előtte, se utána nem értünk haza. Most hívom fel a figyelmét annak, aki még nem látott boldog édesanyát. Hát én láttam. Sőt azt is láttam, milyen, amikor örömkönnyek jelennek meg az arcán. Méghogy az ő fiából berepülőpilóta, és ha nem működik az a műszer, amit beszereltek?... tehát nem lettem finommechaniakai és elektromos műszerész.
Hogy őszinte legyek, sajnáltam otthagyni a gimit, mert később rájöttem, hogy nem is szegény Majomke úr volt a hibás. Az is igaz, hogy nem bántam meg. Egy hónapig csak segítettem édesanyámnak, édesapámnak. Amikor édes megdagasztotta a kenyeret, leszaladtam vele a pékhez, majd délután érte mentem. Na aztán szeptember végén atyám találkozott a a sokat emlegetett jóságos főorvos úrral, aki érdeklődött, mondja neki apám, hogyan jártunk Pesten, most majd Kaposváron keresünk valami jó állást inasnak.
Nem keresnek semmit, Ma van az utolsó nap. Siessen a kereskedelmibe, mondja, hogy én küldtem, és írassa be a gyereket. Majd én ott ráncba szedem. Én vagyok az iskola főorvosa - felelte

fejezetek: 1.2.3.4.5.6.

LETÖLTHETŐ VÁLTOZAT


 

TAKÁCS VERA HONLAPJA