Debrecen vége

Pulykakas nélkül, de véget ért debreceni kirándulásom a Nagy Egyetem épületében. Tanulságos volt (nagyon remélem a hallgatóknak is)

Sokat tanultam arról – amit egyébként persze tudtam – hogy mindenki más, hogy minden évfolyam egészen más ismeretekkel, lendülettel és kíváncsisággal jellemezhető.

Kész Réka és Pajtók Vivien egy macedon katakombában

Volt évfolyam ahol a hallgatók maradandó vizsgavideókkal (EZ meg EZ) örvendeztettek meg, másoknak biztos hogy valamit a fülébe ültettem arról, hogy a mozgóképrögzítésére alkalmas eszközöket nem saját szelfik és barátnők mosolyának fotózására lehet csak használni, nem beszélve a rémes buli képekről.

Azt remélem az idei kurzus sem zárul izgalmas videóetűdök nélkül.

Mert az már megfogant, hogy mindent ki kell gondolni előre, tervet készíteni.  A tervek elkészültek. És érdekesek.

Sajnos a  hallgatók egyik évfolyamban sem ismerték a magyar filmművészet kiemelkedő alkotóit,

nem láttak fontosnak gondolt filmeket. (nem is láthattak, hiszen a legtöbbhöz nem is tudnak hozzájutni.  Senkinek nem érdeke, hogy ezek a filmek hozzáférhetők legyenek mindig  az andocsi vagy hajdúhadházi embereknek is. Jó lenne ha az interneten nemcsak közepes  sorozatokat, hanem jól szerkesztett környezetben kiváló filmeket is lehetne találni)

Mert amikor régi filmeket néztünk, úgy láttam érdekelte, megfogta őket, s tanárként, vagy antropológusként nagyon fontos, hogy használják is amit láttak. A filmek nemcsak dramaturgiai vagy esztétikai szempontból, hanem antropológiailag is elemezhetők, s nincs náluk jobb szemléltető eszköz történelem órán, vagy a 20. századot bemutató előadásban.

B, Révész László rendező

Figyelemmel és tetszéssel hallgatták B. Révész dokumentumfilmekről tartott előadását, talán megérezték hogy ez egy olyan terület, ahol keresnivalójuk is lehet, ha elhitték hogy dokumentálni kell, hogy a kutatási területük megérdemli, hogy mások számára is élvezhető formában kerüljön rögzítésre és bemutatásra. Ha talán a fiatal, nem tévék szolgálatában álló dokumentumfilmesek példája is ösztönöz, hogy nem kell csak egy kamera meg az eszed, de ez utóbbi nagyon.

 Amikor a népszínműves népiesség újra kezd teret nyerni jó volt látni, hogy ezen az egyetemen, ezen a tanszéken a tiszta forrás és az okos gondolkodás az irányadó érdemes meghallgatni miért érdekli őket a néprajz

 Idén elmaradtak azok a szerepléssel összefüggő gyakorlatok amik az előző alkalmakkor fontos részei voltak a szemináriumnak. 2017 -ben már nem kell a kamera előtti vihogásokról, bizonytalanságról, bátortalanságról beszélni, lassan megszokják a kamerát, bár a saját kamera felém fordítva nem ugyanaz, mint amikor az OBJEKTÍV néz rám, s mivel az ösztön megmarad,  amikor váratlanul feléjük fordul a kamera az idei lányok is elpirultak és vihogtak kicsit, de mivel már bemutattam nekik a kezüket arcuk elé kapó amerikai tinisorozatos szereplők módjára visongó reakciót, ezt nem merték mutatni, csak elfojtott kuncogás maradt…de persze ezt ki lehet nőni .

Utoljára még forgatgattunk kicsit, mesterségekről, utcai árusokról.

 A maradék időben még gyorsan beszéltünk pár szót az újkori mozgóképnézési szokásokról, hogy már nem nézik a tévét, mert az apáik szórakozása, hogy az interneten keresnek sorozatot, ha arra vágynak, de sorozatból ugyanolyan vegyes az ízlésük, mintha tévében néznék… a számítógép napi munkaeszköz, bár ennek használatára az egyetem nem túlságosan ösztönzi őket. Az egyetemnek van videó stúdiója, van 8 gépből álló montírozó stúdió, amit a regisztrált hallgatók bármikor használhatnának, de nem teszik, mert nincs is mit monitorozniuk. Majd eljön az idő amikor a kamerák nem a fiókokban, hanem a hallgatók kezében lesznek és akkor a szépen és korszerűen felszerelt montírozó stúdióban is nyüzsögnek a dolgozniakarók, s akkor nem falrahányt borsó lesz a biztató szó. A kamera ma már ugyanolyan eszköz, mint régen a ceruza, a toll vagy a fonográf volt.