Librarius interjú

“A rendszerváltás után a felnőtt társadalom rémülten keresni kezdte saját identitását. Eközben még a gyerekre is figyelni? Nem sikerült. És egyébként is, mit mondjunk neki? Melyik érték az igazi? Mire neveljük? Mit mondjunk neki a jövőről? És magunknak?”

Interjú a Librariusban on 2015-04-30 at 15:00

Takács Vera: A jövőnkkel játszanak – dokumentumfotók a televíziózás múltjából

kérdez: Böszörményi Gyula

 

A Könyvkóstoló irodalmi est legutóbbi vendége Takács Vera televíziós szerkesztő, rendező, a Süsü, a sárkányA világ legrosszabb gyereke, a Kölyökidő, és számos más, mára legendássá vált film és tévéműsor megalkotója volt. Ebből az alkalomból készült vele az alábbi interjú.

Kedves tanárnőd, Piroska néni hatására eredetileg irodalmat szerettél volna tanítani, ám elvégezve az ELTE BTK magyar-történelem szakát, 1970-ben váratlan fordulatot vett az életed. Hogyan kerültél a Magyar Televízióhoz?

Revizor előadás a tabi gimnázium önképzőkörében. Középen Dr. Katona Piroska

Revizor előadás a tabi gimnázium önképzőkörében. Középen Dr. Katona Piroska

Sokat köszönhetek Dr. Katona Piroskának, a magyar-latin szakos tanárnak, aki a tabi gimnáziumban is úgy tanított, mintha az ország első gimnáziuma lenne. Francia lapokban publikált, Németh László a barátja volt, fiatal költőkkel tartott kapcsolatot, nekünk önképzőkört szervezett. Büntetésből került a tabi gimnáziumba. Igen, Piroska néni nagy hatással volt rám, de Ő nem akarta, hogy tanár legyek. Színésznek, rendezőnek szánt. Az ő erőszakos biztatására mentem el a Színművészetire jelentkezni. Nem akartam igazán, féltem, nem is vettek fel. Egészen kicsi koromtól úgy véltem, hogy nekem tanító néninek, tanár néninek, tanárnőnek kell lennem. Óvó néni azért nincs a felsorolásban, mert nem jártam óvodába. Viszont óvó néni hamar lettem, mindjárt érettségi után. Abban az időben az volt a szabály, hogy egyetem előtt a jövendő hallgató egy évig menjen ki a zéletbe, vagyis dolgozzon. Igaz ez csak a lányokra vonatkozott, mert a fiúk, még inkább elzárva az élet valóságától, katonaként szolgálták le az évüket. Szóval a mínusz 1. évben óvó néni voltam Karádon. Hosszú regény, tanulságos, a vidéki értelmiségi nők hatvanas évekbeli életéről szól. Nekem könnyű volt, én tudtam, hogy 1 év múlva biztosan megyek Pestre, egyetemre! Az egyetem öt éve alatt sem rendült meg a hitem a saját tanári elhivatottságomban. A gyakorló év maga volt a sikerélmény. Jó osztályt kaptam a Radnóti gimnáziumban, harcos vitáink voltak az elsősökkel Antigoné vagy Kreón igazságáról, véleményt cseréltünk a legújabb magyar irodalom értékeiről. Remek volt. Aztán jött az utolsó félév, maga a gyötrelem; hova, merre, kivel? Többen is megkérték a kezemet, biztos, szerződéses állást kínálva maguk mellett az ország legkülönbözőbb pontjain. Akkor valahogy elkezdtem félni attól, hogy megvalósuljon az álmom. Olyan véglegesnek tűnt. Lezártnak. Felnőttnek. Vagy csak egyik fickó sem volt az igazi? Nem tudom. Az is lehet, hogy eddigre értek be Piroska néni biztatásai? Szinte dermedten vártam. Volt meghívásom egy zsíros pártközponti állásra is, de a baloldali-liberális meggyőződésem, amiről még nem tudtam, hogy majd így hívjuk, szilárd volt, és nem engedte meg a hivatallá kövesedett apparátusban való munkát.

Visszautasítottam a lánykéréseket, a biztos állásajánlatokat, vártam, közben gyomorfekélyt növesztettem, és akkor megérkezett a távirat: menjek be a tévébe! Nekem a tévé olyan volt, ami hétköznapi embernek elérhetetlen. Színház, újság természetes volt, na de a tévé! A tévé meg éppen fiatalítani akart, és Pécsi Ferenc elnökhelyettes szétküldte a középvezetőit, hogy nézzenek tehetséges, talpraesett fiatalok után a végzős egyetemisták között.

Engem Pápai Lajos, a gyermekosztály vezetője nézett ki magának. Tetszett neki a sok jeles az indexemben, vagy a képem, esetleg az óvónői múltam? Ki tudja? Behívatott. Mentem. Ha nem sikerül, még mindig mehetek tanítani. Beszélgettünk; filmekről, irodalomról kérdezgettek. Szerencsém volt, hiszen abban az időben a Puskin mozi a bölcsészkar kihelyezett tanszékének számított. Minden magyar filmet megnéztünk, és minden arra érdemes külföldit is. A hatvanas évek második felében járunk! Főleg Jancsóról beszélgettünk.

A végén Pápai megkérdezte, hogy mit csinálnék, ha most hirtelen megbízna egy műsor szerkesztésével. Riadalmamban az igazat mondtam: leülnék és gondolkodnék. Ezzel meg is nyertem az állást.

Persze még eltelt a nyárból két hónap, csak azután jött a távirat: „úgy tűnik, osztályunk dolgozója lesz”. Jesszus, mi az, hogy úgy tűnik!? – de a végén valósággá vált.

Szerkesztőként azonnal a mély vízbe dobtak. Milyen volt a hetvenes évek elején a televízió, ez az akkor még nagyon fiatal „varázsgyár”?

Közben készül a műsor. 1970. TV stúdió. A kameránál Haraszti Zsolt

Közben készül a műsor. 1970. TV stúdió. A kameránál Haraszti Zsolt

A kérdés jó. Eleve felmerülhet, miért is kellett fiatalítani?

Egyrészt ez az új gazdasági mechanizmus ideje, tehát az egész társadalomban volt egyfajta pezsgés. Másrészt a televízió 13 év után belső megújulásra szorult. Amikor megalakult és hatalmas iramban fejlődni kezdett, mindenfelől jöttek emberek: színházakból, filmgyárból, és persze az utcáról is. Sok volt köztük a kalandvágyó, a művész, és feltűnően sok a feleség! Magas rangú katonatisztek, párt- és szakszervezeti funkcionáriusok feleségei. Közülük azoknak, akik tehetségesek és nagyszerűek voltak, máig emlékszünk a nevére, és fogalmunk sincs, ki volt a férjük. Ám sokan voltak köztük olyanok is, akik csak azért dolgoztak a tévénél, hogy addig se legyenek otthon. A korabeli káderpolitika úgy működött – a teljes foglalkoztatás jegyében –, hogy ha valaki nem jól végezte a munkáját, azt nem rúgták ki, csupán áthelyezték, vagy felvettek mellé valakit, aki talán majd megcsinálja helyette. (Az akkori mozgalmi szleng ezeket az alkalmatlanokat titán kádereknek hívta. „Ti tán tudtok kezdeni velük valamit.”)

Harmadrészt: addigra úgy tűnt, hogy tévésnek lenni, az különleges dolog, és ezt a tévések is kezdték érezni, ugyanis lassan egyre több szálloda volt, ahova TV stáb nem tehette be a lábát. Ez bizony nagyon ciki volt (ez a szó sem létezett még akkor), úgyhogy ráfért a tévére egy kis vérfrissítés.

Azt nem tudom, hogy hivatalosan mi indokolta a fiatalítást, talán egyszerűen csak az intézmény növekedése. Mindenesetre sokan jöttünk, mindenféle munkakörbe, nagy mellénnyel, hogy majd mi megmutatjuk. Csináltak nekünk tanfolyamot, és bevágtak a mélyvízbe. Ott aztán mellény ide vagy oda, úszni kellett. És mi úsztunk. Új arcok, új műfajok kerültek a képernyőre.

Harminchét éven át dolgoztál a tévénél, mint műsorszerkesztő, rendező és dramaturg. Melyek azok a műsorok, amikre emlékezve ma is öröm fog el?

Az első büszkeségem Kemény Henrik életművének rögzítése. Ő volt az utolsó hiteles vásári bábjátékos egész Európában. Akkoriban kezdte járni az országot a Vitéz László-történetekkel. A közönségnek elemi örömet okozott, amikor a piros sapkás a nagy palacsintasütővel elpáholta az ördögöt (és képzelj, akit akarsz a helyébe). Nagyon tetszett. Mindenki azt magyarázta, hogy ezt nem lehet tévére vinni, ez nem alkalmas, a hangulata, a hatása nem átvihető. Szerencsémre Szabó Attila rendezőt sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. A tehetség mellett nagy alázat kell az ilyen művek közvetítéséhez. A teljes technikát alá kell rendelni a műnek, soha nem szabad azt megváltoztatni. Ami van, abból kell kihozni a legtöbbet. Ez evidensnek hangzik, mégis nagyon sokszor előfordul, hogy egy adaptáció azért nem hozza a szükséges eredményt, mert az átíró és a rendező úgy érzi, hogy ez nagyon jó, de majd én még jobbá teszem. Pedig az alázat és a szolgálat az adaptáció lényege.

Kemény Henrik, Kemény Mátyás és Szabó Attila a szendehelyi búcsúban

Kemény Henrik, Kemény Mátyás és Szabó Attila a szendehelyi búcsúban

 

Később is, amikor televízióra alkalmaztam műveket, mindig ez a szempont lebegett a szemem előtt, s ha a mű tényleg jó volt, sikerrel is jártam.

Fontos állomás volt számomra a Papírsárkány c. kisiskolásoknak szóló magazin. Somhegyi Bélával egykorúak voltunk, meg akartuk váltani, amit csak lehet. Csatlakoztak hozzánk írók, zenészek, tudósok, és a karikaturista Leho. Mindig mérgelődtünk és kacagtunk, álmodtunk és megcsináltuk. A körmeinket próbálgattuk.  Itt jó volt szerkesztőnek lenni. Egyébként a szerkesztő munkája olyan Cyranós feladat… ezért akartam mindenképpen rendezőként is kipróbálni magam.

Süsü, a sárkány születése elrendelt volt. Amikor meghallottam takarítás közben a rádiójátékot Miroslav Nastosijevictől, Bodrogi Gyula Süsü alakításával, tudtam, hogy ebből bábjátékot kell csinálni, és már indultam is. Fel sem merült, hogy akadályokba ütközhetek. Persze voltak akadályok, de én mentem, mint a tank. Amikor készen lett, nagyon szerettük, de a kritika fanyalgott. Szenteste délutánján sugározták, sokan mással voltak elfoglalva, kevesen látták. Meg voltunk szeppenve. Fél év múlva a Kőszegi Szemlén a zsűrielnök, dr. Ancsel Éva filozófus hosszan elemezte, mennyire jellemző a mi társadalmunkra ez a sárkánytörténet, amiben a jó csak kerülő úton tud győzni, de így is elbukik. Egy halom dolgot mondott, ami eszünkbe sem jutott, de mégis ott volt benne. Süsü nyerte a kategória díját. Aztán minden díjtól, elemzéstől függetlenül 27 ország vásárolta meg másfél év alatt. Kezdett kiderülni, hogy ez tényleg jó, hogy tényleg eltalált valamit, de azt, hogy még ma is állandóan vetítik a televíziók, sosem gondoltuk volna.

Werk fotó a Süsü készülése közben

Werk fotó a Süsü készülése közben

Süsü születését azóta legendák övezik. Minden résztvevő úgy gondolja, hogy nélküle nem jöhetett volna létre. ÉS tényleg, talán ez a titok! Olyan munkatársak csinálták, akik a magukénak érezték és mindent beleadtak. Dramaturg/szerkesztőként az volt a dolgom, hogy elindítsam a munkát, megírassam és elfogadtassam a forgatókönyvet, ezzel párhuzamosan pedig megszervezzem és fellelkesítsem az alkotói stábot. Ha az alapstáb tagokat sikerült jól kiválasztani, a szerkesztő akár már hátra is dőlhet, mert ők teszik a dolgukat. Ez a Süsünél remekül sikerült. Csukás, Szabó Attila, Lévai, Bergendy, Abonyi, Petrucz, egészen a bábvarró lányokig… tették a dolgukat.

Mivel szerkesztői státuszban voltam, majd 10 évnyi harc után, a korra jellemző simlizés segítségével, elértem, hogy elkészíthettem első önálló rendezésemet. 1979 – Ki lesz a főnök? 25 perces börleszk. Ezután már csak 7 évet kellett az első egyórás film elkészültéig várnom, ami A világ legrosszabb gyereke című mozi lett. Azzal kezdődött, hogy egy Kicsi a bors c. sorozathoz válogattam gyerekeket: sötét hajú, barna szemű kisfiút kerestem. Ekkor találtam Kovács Robit, aki nagyon vörös és nagyon tehetséges volt. Vannak kisgyerekek (kevesen), akik eleve mindent tudnak. Robi ilyen volt. Amikor a sorozatnak vége lett, éreztem, hogy ki kell valamit találnom, Robit nem hagyhatom parlagon megöregedni.

Egyik nap a Móra kiadó átküldte – jó szokása szerint – a frissen kiadott könyveit. Közte volt A világ legrosszabb gyereke, amit Nagy Katalin írt. Műveit régóta szerettem, Madzag-történetei és a Hónapló már megfordult nálunk a Papírsárkányban, 10 évvel korábban. Ahogy elkezdtem olvasni új regényét, rögtön a Robit láttam, ahogy ott áll a sarokban, és hívogatja a pontos időt. Ezt meg kell csinálni, bármi történik is! Mivel én nem a játékfilmek gyártásával megbízott szerkesztőségen dolgoztam, nekik pedig megvoltak a maguk tervei és munkatársai, nem szívesen adtak volna a tortájukból, úgyhogy kevés reményem volt a sikerre. Azért elkészítettem a treatmentet, és nyúztam a főszerkesztőt, csináljuk meg! Szerencsémre abban az időben már bimbózott nálunk a kapitalizmus, voltak produkciós irodák. Az egyik animációs filmeket gyártó cég éppen szélesíteni akarta a tevékenységi körét, élő filmmel szeretett volna próbálkozni. A producer, Herendi János is rágta a főszerkesztő fülét, hogy adjon neki lehetőséget. Szóval Kovács Béla főszerkesztő egyik fülén én, a másikon Herendi: gondolta, előbb szabadul, ha ad egy kis pénzt, hadd próbálkozzanak a fiatalok! Aztán legfeljebb nem sikerül… és nyáron már forgott is A világ legrosszabb gyereke. Következő tavasszal pedig elsöprő fölénnyel nyerte a Kőszegi Szemlén a közönség díját.

Kovács Robi, Nagy KAtalin, Takács Vera a Kőszegi Szemle díjkiosztóján. A KISDOBOS újság korabeli cikkéből való kép.

Kovács Robi, Nagy KAtalin, Takács Vera a Kőszegi Szemle díjkiosztóján. A KISDOBOS újság korabeli cikkéből való kép.

Persze volt, ami nem sikerült, bárhogy igyekeztem, de olyan, amit megtiltottak volna, nem akadt. Úgy ment ez annak idején, a hetvenes-nyolcvanas években, hogy májusban bekérték tőlünk, műsorkészítőktől a következő évi terveket. Akkor mi írtunk egy listát 10-20 ötlet-szinopszissal, gyártási leírással. Ebből aztán sok értekezlet, és még több főnök válogatott, s végül maradt, ami maradt. Olyan volt ez, mint a tetűs játék gyerekkorunkból:

“Ennyi tetű volt a fejemben, ennyit anyám kiszedett, ennyi maradt benne!”

Aki sok ötletet írt, annak több esélye volt, hogy végül marad valami.

Ma hogy látod, mitől váltak oly népszerűvé ezek a fent említett filmek?

Sok zenésztől hallottam, hogy „Hú, ez sláger lesz!” Aztán azt a dalt senki nem dalolta, a másikat viszont, amelyik csak úgy a wc-n jutott eszükbe, azt mindenki. Senki nem tudja, miből lesz sláger. Legtöbbször bizony csak az idő dönti el. Az irodalomból is tudjuk, hogy a kortársak ítélete nem mindig mérvadó. És vicces, de sokszor az is számít, hogy az adminisztrációt végző kolléga mit szeret, és így mi kerül gyakrabban ismétlésre. Volt régen egy mondás a tévében: „Tegyél egy görbe kancsót a képernyőre mindennap 2 percre, nyolc előtt 2 perccel. A nézők háborogni fognak. Mi ez? Milyen ronda! Távolítsák el azonnal azt a görbe kancsót! Kis idő múlva azonban megszokják, hogy ott van, aztán már várják, s amikor eltávolítjuk, akkor már követelni fogják, levelet írnak, és kérik vissza a görbe kancsójukat.”

Nincs titok. Vagyis titok van,  csak nem fejtettük még meg.

Egyébként meg az is hozzátartozik, hogy sokat, sokfélét kell csinálni, és akkor majd lesz közte olyan, ami maradandó, ami átjön, amit sokan szeretnek.

Van egy másik legendás történet filmes körökben. Sztálin elvtárs és Zsdanov, a kultúrpolitikáért felelős elvtárs beszélgetéseként idézik:

“– Hány filmet készítenek a szovjet művészek évente, Zsdanov elvtárs?
– Kb. százat.
– És mennyi ezek közül a remekmű?
– Kb. tíz.
– Akkor miért nem csak azt a tízet készítjük el?”

Amikor évi 15 gyerekeknek szóló játékfilm, heti (!) 5-6 új, saját gyártású műsor, sorozatok, kisjátékfilmek, magazinok készültek rakásra, akkor volt rá esély, hogy némelyik nagyon jól sikerül. De ha csak azt a 2-3 kiválót akarják megcsinálni… hááát…

A Kölyökidő a mi generációnk, a hatvanas-hetvenes években születettek számára meghatározó élmény volt, sőt, az ismétléseket ma is sokan megnézzük. Hogyan született ez a sorozat, miként készült és mi volt vele a célotok?

Kölyökidő azzal nyert, hogy más volt, mint addig és akkor is bármi más.

A magánéletről szólt: arról beszéltünk, amiről a nézők is. A nézők leveleiből, meg a szereplők saját életének konfliktusaiból készültek a folyt. köv. epizódjai. A folytatásos történet volt a kulcs a sikerhez. Éreztem, hogy kell a sztori, kell a romantika, persze kellő iróniával átitatva. Fontos volt, hogy a néző számára önmaga jelenjen meg a képernyőn. És mert már az új gyártási szisztémában készült, így több lehetőségünk volt az önálló gazdálkodásra; az évközben összespórolt pénzből nyaranta játékfilmsorozatot, játékfilmet készíthettünk. A Tükröm, tükröm egy tiniszépségversenyről szólt, és Virág F. Éva regényéből készült. A Nem vagyok már gyerek a család széthullásáról, A Jégpályák lovagja egy kislány és tanárának szerelméről szólt – ezt az ötletet egyébként egy néző által írt igaz történet adta.

A sikerhez persze az is hozzájárult, hogy szép lányok és jó megjelenésű fiúk szerepeltek bennük. Volt szőke, barna, vagány, okos, hogy legyen választék, ahogy kell. Mindig volt kibe szerelmesnek lenni, és mi másról is szólt volna az egész. 🙂

A korai Kölyökidő egyik forgatásán. Lugi, Sasi /Sasvári Károly / és Sasi /Sasvári Lajos/

A korai Kölyökidő egyik forgatásán. Lugi, Sasi /Sasvári Károly / és Sasi /Sasvári Lajos/

Érdekelne, hogy a rendszerváltás után, mikor a tévéelnökök úgy hullottak, mint a legyek, és a politika egyre inkább betolakodott a közmédiába, míg végül aztán meg is fojtotta azt, nehéz volt-e műsoron tartani ezt a kölyköknek szóló műsort?

Nem volt politikai háttér, a nehézségek is pártsemlegesek voltak. Az akadályokat pedig el lehetett kiabálni, mint a mágikus filmekben, ahol a varázsló üvölt egyet és elfújja az ellenséget, mint a pinty. Ez működött.

3 generációja volt a műsornak. Követtük a szereplők öregedését, kétszer fiatalítottunk. A harmadik csapat már nem tudta igazán kifutni magát.

Végül a sorozatot mégis elkaszálták: miért? És hogy fogadták ezt akkor a stábtagok és a nézők?

7 évet élt a műsor. Írtam, rendeztem. El is fáradtam. Jött egy újabb vezetés, nem szerettek engem sem, a műsort sem. Ez 1997-ben volt, a kereskedelmi tévék indulásakor. Azonnal folytathattuk az egyiknél, és fél év alatt totálisan megbuktunk. Hirtelen minden lassú lett, „trehány”, semmi idő nem volt gondolkodni, próbálni, figyelni, csak gyártani-gyártani, gyerünk! Öreg ember ne szerepeljen, 15 másodpercenként legyen vágókép, egy jelenet max. 50”-ig tartson, a sponsor felirata jól látható legyen… De nem miattunk szűnt meg, a producerünknek lett elege. Velünk nem is közölték, hogy a jövő héten már más csinál abban az idősávban műsort. Mentem be a szerkesztőségbe, és egy régi, átigazolt kollega jött szembe. „De azért ugye lesz munkád?” – kérdezte. Mi van? Ebből tudtam meg, hogy ki vagyunk rúgva. Az új stáb már ott ült az irodában. Mivel ez a nagy rendetlenség ideje volt, miközben műsort csináltam egy kereskedelmi tévében, továbbra is az MTV dolgozója voltam, csak éppen nem akartak látni, így fel sem tűnt nekik a hiányom. Aztán volt egy pillanat, amikor felhívtak, mert segíteni kellett gatyába rázni egy műsort, ami valamiért nem működött. Óvodásoknak szóló magazin volt… visszatértem.

A Kölyökidő egykori gyerekszereplői közül sokan ma is fel-felbukkannak színpadon, képernyőn. Tartjátok a kapcsolatot, szoktatok találkozni?

Igen, kapcsolatban vagyunk. Van, aki Londonban él, és ha hazajön, felszalad, de Amerikában is van kölyök, róla a facebookon keresztül tudom, merre jár, mit csinál. Sokan dolgoznak a médiában, színházban. Jó csapat volt, öröm tudni róluk.

Takács Vera, Kovács Robi, Acél Réka. 2008 A Közös médiaeseményen

Takács Vera, Kovács Robi, Acél Réka. 2008 A Közös médiaeseményen

Néha valamelyiküknek eszébe jut, és összehívja a társaságot, a születésnapomon, vagy csak úgytalálkozunk valahol. Persze ritkábban, hiszen most vannak a legaktívabb felnőtt korban, el vannak foglalva:

“Hun házasodunk hun meg elválunk
különb féle jerekekkel kísérletezünk”

– ahogy Weöres Sándor írta.

Az általad rendezett A világ legrosszabb gyereke, Tűrhető Lajos és Öcsi, a sztár című játékfilmeket nézve sokan sóhajtanak fel, azt kérdezve, vajon miért nem készülnek ma ilyen remekbe szabott, szórakoztató és egyben gondolatokat is közvetítő gyerekfilmek. Szerinted hol a baj?

A rendszerváltás után a felnőtt társadalom rémülten keresni kezdte saját identitását. Eközben még a gyerekre is figyelni? Nem sikerült. És egyébként is, mit mondjunk neki? Melyik érték az igazi? Mire neveljük? Mit mondjunk neki a jövőről? És magunknak? Végül is ez sajnálatos, de érthető. A Karinthy-anekdota jut eszembe.

“– Író Úr, Ön szereti a gyerekeket?
– Hát persze, különösen a síró gyerekeket.
– Miért?
– Mert azokat hamar kiviszik a szobából.”

Manapság olvasol kortárs gyerek- és ifjúsági szerzőket? S ha igen, szoktál-e olyan műveket találni, amiket szívesen vinnél képernyőre?

Olvasok kortárs szerzőket, de fájdalmat okoznak, mert régen minden egyes könyvet izgalommal vettem a kezembe, és már járt is az agyam, hogy mit, hogyan lehetne… Ma inkább megóvom magam.

Az ember azt gondolhatná, hogy a televízió olyan műfaj (épp, mint a színház), ahol mindennél nagyobb szükség van a tapasztalt „öreg rókák” tudására, ám te 2007-ben mégis eljöttél a Magyar Televíziótól, s bár 2011-12-ben még tanácsadóként visszahívtak, ma már ennyi kapcsolatod sincs velük. Miért?

Ezt ne tőlem tessék megkérdezni. Legalább az m3 indulásakor megkérdezhettek volna, ugyanis én tudom, hogy milyen kincsek vannak az archívumban. De ezzel nem foglalkozom, mert felesleges időpazarlás. Ami nem rajtam múlik és nem tudok rajta változtatni, azzal inkább nem törődöm. Amit meg tudok oldani, azzal érdemes foglalkozni. Kérni meg nem szoktam. Tudod, én az a lúzer korosztály vagyok, aki Nagy Lászlón nőtt fel:

…nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.

Hogy látod a mai Magyar Televízió (vagy ahogy manapság emlegetik, a MTVA Zrt.) helyzetét?

Ami ott folyik, az minősíthetetlen A Magyar Televízió 1997-ben elvesztette önmagát: amikor elindultak a kereskedelmi tévék, vége lett. Eltűntek a nézői, és nem jöttek vissza. Pedig Peták elnök úr azt mondta, nem kell különösebben felkészülni a kereskedelmi csatornák indulására, mert most ugyan elmennek a nézők, de aztán majd visszajönnek. Nem nyert.

Ma már van külön gyerekcsatorna, bár önálló műsorokat alig gyártat, javarészt csak külföldi rajz- és bábfilmeket sugároz. Te mit csinálnál másként a helyükben?

Mindent. És ami van, az felelőtlenség! A jövőnkkel játszanak. Az ezredforduló környékén Kremsier Edit volt a Filmművészek Szövetsége Gyerekszakosztályának titkára. 1998-tól kezdve kétévente beadtunk egy petíciót, hogy ez tűrhetetlen és rémes, és egyre kevesebb, és még kevesebb, és kérjük, és követeljük… érveltünk, hivatkoztunk. SENKI a füle botját sem rezdítette. Pártoktól, ideológiáktól (ha vannak ilyenek manapság) függetlenül.

Miben más, és miben azonos a mai tévé azzal, amit még ti csináltatok?

Mindenben más. Más kor, más igények, más célok. Mi közszolgálati tévét csináltunk, ahol a kultúra volt az érték. Ma már csak kereskedelmi tévék vannak. Akkor fontos volt, hogy az emberek verseket hallgassanak, hogy minőségi irodalomhoz jussanak. Ma az a fontos, hogy megvegyék azt a terméket, aminek a gyártója sok pénzt áldoz a műsorra.

Szeretnél ma pályakezdő tévés lenni?

Persze, ha ma lennék fiatal, ma is örülnék, ha tévében dolgozhatnék, és teljesen mást, máshogy csinálnék. A mai fantasztikus technikákkal micsoda meséket lehetne csinálni! Ezer lehetőség van. Mindig jó fiatalnak lenni és dolgozni. A mi időnkben is ezer marhaság, rengeteg szűklátókörűség, idiotizmus nehezítette a munkát, mindezek ellenére mégis csináltuk, és születtek műsorok. MA is így kellene lennie.

Nézőként úgy látom, hogy a Magyar Televízióból mára tökéletesen sikerült kilúgozni a kreativitást. Egyszerű felvásárló cég lett belőle, mely nagy (köz)pénzekből külsősökkel gyártat jó vagy (leginkább) rossz, külföldről vásárolt licencműsorokat, s néha egy-egy magyar produkciót. Nagyot tévednék?

Nem, sajnos teljesen igazad van L

Szoktál a régi kollégákkal találkozni?

Szívesen találkoznék, de egyre kevesebben vagyunk. Vannak találkozók és nagyon jó, hogy vannak, de nem megyek el, mert mindig csak nosztalgiázunk, és azt nem bírom. Egyébként meg a Facebook remek találmány. Ott vagy, és mégse kell sehova elmenni.

Hat éven át egy rendkívül fontos, mert hiánypótló fórum, a Gyermekszínházi Portál főszerkesztője voltál. Gyakorlatilag ez volt az egyetlen fórum, ahol a gyerek-, ifjúsági és bábszínházak műsorairól mindig friss, naprakész információkat találhatott gyerek, szülő, tanár és szakmabeli egyaránt. Hová lett ez az oldal, miért szűnt meg és mi van – ha van – helyette?

Gyermekszínházi Portált közvetlenül a nyugdíjazásomkor kezdtem el, jelentkezve a szinhaz.hu felhívására, ahol gyermekszínházi portálhoz szerkesztőt kerestek. Ezt, úgy éreztem, nekem találták ki. Az informatikai hátteret a szinhaz.hu adta, a tartalmat meg én. Pro bono. De lelkesített a küldetéstudat, és tényleg egy teljesen homályban levő területet találtam, amit igenis ismerni kellene mindenkinek, mert tele van értékkel. Micsoda tervezők, rendezők és színészek! Amikor egy fél évig úgy látszott, hogy feléled a tévé, és visszahívtak, azonnal elkezdtem „benyomni” a gyerekszínházi dolgokat, de pár hónap után vége lett a tévé hajnalhasadásának, engem pedig még előbb elküldtek. Nagyon sajnálom, hogy megtorpant a dolog, és maradt a Semmi. Közben ment a portál tovább, egyre nagyobb lett a nézettsége – de nem elég nagy. A téma egy réteghez szól, így korlátozott a látogatók száma. Aztán a szinhaz.hu-t pár éve átvette a Libri, és nekik nem kellett a Portál, mert saját, más elveken működőt akartak. Ezt meg is értem. … Annyit azért sikerült kisírni, köszönhetően Herner Dánielnek, hogy legalább a régi oldal fennmaradjon, és a rajta levő adatok, videók, képek ne vesszenek el. Azért még fenntartom a facebook oldalt – szeretik, naponta nő a kedvelőinek a száma –, és van blog oldal is. Amikor egy-egy rendezvényre, fesztiválra meghívnak, örömmel írok napi tudósításblogot, egyszemélyes stábként készítek videót, fotókat. Ahogy legutóbb is a békéscsabai bábos drámaíró versenyről, ami nagyon jó munka volt, igazi örömet okozott.

A Könyvkóstoló esten több mint két órán át beszélgettünk, filmről, tévéről, gyerekműsorokról, a felnőttek ostobaságáról és a gyerekek mai helyzetéről, ám ez bizony kevés volt: rengeteg tapasztalat, élmény, tudás, történet és szakmai titok van még a tarsolyodban, amit jó volna, ha megosztanál velünk. Készülsz-e ilyesmire? Mik a terveid, és milyen formában örülhetünk majd nekik?

A 60. születésnapomon elkezdtem a 60 év 60 kép c. irományomat, ami értelemszerűen egy fénykép és egy oldalnyi írás, amolyan egyperces arról az évről. Mindig újra nekilátok, haladok, már a nyolcvanas évek vége felé tartok. Egyre nehezebb. Talán a 70. születésnapomra készen lesz. Ezt kapom ajándékba. Jó ez a forma, fegyelemre szorít. Mellette írom a fecsegőset is, de annyi mindenki ír memoárt, hogy mindig elmegy a kedvem tőle. Majd ha úgy hozza az élet. Most nem érek rá, (most dicsekszem J) mert egy E-albumot készítek, Bábok, barátok címmel. Ez a televízió fontos bábfiguráit mutatja be sztorikkal, werkekkel. Csupaszem 1958 – az első. Gombóc tündér, Futrinka sztárok, Mazsola, Süsü… és persze az alkotók, rendezők, tervezők, színészek. Nagyon jó munka, szeptemberre kell készen lennie. Az ősz megint a tanításé. A Debreceni Egyetemen filmekről, tévéről, hitelességről, kamerahasználatról és kamera előtti viselkedésről tartok szemináriumot. Én élvezem. Remélem, a hallgatók is.

Ha most hirtelen megkapnál mindent: pénzt, paripát, fegyvert… Akarom mondani: pénzt, kamerát, stábot, rendeznél-e újra, s ha igen, mit?

Nem is olyan könnyű kérdés. De persze igen. Vannak saját anyagaim, van egy könyvem, ami gimnazistákról szól, izgalmas krimi és durva és vicces. Ütős film lehetne belőle. Vannak még könyvek, amik várnak a fiókban. Nem sok reményt látok, a mai televíziózás már nem nekem való, különben meg gyerekkel dolgozni nagyon macerás és időigényes. Nem lehet a szomszéd fiút vagy az unokahúgomat választani, mert akkor rossz lesz. A megfelelőt keresni kell, az pedig idő, és tréningezni, összeszokni is kell. A producer meg persze gyors eredményt akar, hamar munkát, gazdaságosat… Néha szeretnék színházban, bábszínházban rendezni, de arra sincs esély, mert nagyon sok fiatal tehetség van. A színházak/bábszínházak tele vannak velük. A tévé is jobban járna, ha építene rájuk, de sajnos nem figyelnek és nem is tudják.

De végül is nyugdíjasnak lenni sem rossz. Az ember írogat, különlegességek után vadászik az interneten. Az egész világ ott van a hálón: ezt sem gondoltam volna sci-fi író kislányként annak idején. Pedig fantasztikus és jó.

„Gyereket soha nem szabad felülről filmezni, mindig az ő magasságából kell ráfókuszálni. Én épp ezért mindig alacsony és jó térdű, guggolni tudó operatőrt választottam” – mondtad a Könyvkóstoló est utáni reggel, kávézás közben. Én pedig arra gondoltam, ez akár az ars poeticád, s egyben mára klasszikussá vált műsoraid, filmjeid sikerének titka is lehet. Ha ma egy fiatal rendező netán ismét gyerekeknek szeretne műsort, tévéjátékot, filmet forgatni, milyen tanáccsal látnád el?

Semmiképp sem az alacsony operatőrre vonatkozót, egyébként meg üzenem Sasinak, hogy szeretem, és nem azért J. Viccen kívül, a gyerekműsornál a gyerek szemmagasságába kell kerülni. Amióta kis kamerák vannak, könnyen kézbe vehetők, tehát ez ma már közel sem akkora gond, mint amikor a nagy, nehéz stúdiókamerákkal kellett dolgozni. És lehet dobogót, emelvényeket, lépcsőrendszereket építeni. Persze ez nem operatőri kérdés. Szabó Lőrinctől ismerjük már:

…És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ…

hát így…

A felhasznált képeket Takács Vera bocsájtotta rendelkezésünkre. Köszönjük!

Agnes FodorVirtuális Aula

12 órája ·

Azt hiszem, mindannyian szeretjük – ez sem túl gyakori !!!

 

Takács Vera: A jövőnkkel játszanak – dokumentumfotók a televíziózás múltjából – Librarius

A rendszerváltás után a felnőtt társadalom rémülten keresni kezdte saját identitását. Eközben még a gyerekre is figyelni? Nem sikerült. És egyébként is,…

LIBRARIUS.HU

Tetszik · Hozzászólás · Megosztom

Lilienberg Ferenc Köszönöm Vera ! Nagy élvezettel olvastam . Minden szavaddal egyetértek !

7 órája · Tetszik · 1

Németh Piros Köszönöm Vera…. a gondolataidat jó volt olvasni, jó veled emlékezni….

32 perce · Tetszik

Both Gabi Takács Vera!

21 órája · Tetszik

Ottilia Szikszai

20 órája · Tetszik

Imre Sebastian Nagyon jól nézel ki! Jó volna még együtt dolgozni, a jövőben! Sokszor eszembe jutnak azok az idők. Megfertőződtem nálad a tévés, forgatásos léttet. Valahogy mindig visszavágyom. Millió puszi!

19 órája · Tetszik

Blazsovszky Gábor Gratulálok az interjúhoz. Túl az akkori Kölyökidő népszerűségén és magas nézettségén, egy olyan Szakmát és Tudást adtál a “gyerekszereplőid” kezébe, amit ma sehol nem lehet megtanulni. További jó egészséget kívánok és Gratulálok!

19 órája · Tetszik

Istvan Wisinger Kedves Vera! Nagy öröm volt ilyen hosszan olvasni rólad! Egy pici korrekció:A filmes dialógus valójàban Zsdanov főideológus és Mihail Romm nagyszerű rendező,a Szovjet Filmműv Szöv. Elnöke között zajlott.Sztalin nagy filmnéző volt,de közvetlenül soha nem szólt bele.Meg voltak hozzà az emberei,nem úg mint mostanàban mifelénk. Egy szörnyeteg volt,de sikerének a terror mellett ez volt az egyik titka!Szeretettel:W.I.

18 órája · Mégsem tetszik · 1

Istvan Wisinger

18 órája · Tetszik

Takács Vera Köszönöm a korrekciót, a legendák ilyenek, a szóbeszéd alakítja őket, a kiigazításod a lényeget érinti kösz

18 órája · Tetszik

Istvan Wisinger

18 órája · Tetszik

Ági Sebők Verám jó volt olvasni.Büszke vagyok arra,h ismerhetlek közelről./lesi fotósom /

15 órája · Mégsem tetszik · 1

Éva Bárdos Verocs! Eltölt a jóérzés. Szinte a te hangodon olvastam.

15 órája · Mégsem tetszik · 1